1878. január 31-én kötött fegyverszünetet II. Sándor cár (ur. 1855–1881) és II. Abdul-Hamid oszmán szultán (ur. 1876–1909), mellyel véget vetettek az előző év áprilisában kirobbant orosz–török háborúnak. (A román történetírásban ezt Románia függetlenségi háborújaként említik – szerk. megj.) A néhány hónapos küzdelem alatt a cári seregek szinte teljes egészében felszabadították a Balkán-félszigetet, és elérhető közelségbe hozták Konstantinápoly orosz kézre kerülését, a San Stefanó-i béke megkötése után rendezett berlini kongresszuson azonban az európai nagyhatalmak együttes erővel meggátolták Sándor birodalmának korlátlan balkáni térhódítását.
II. Sándor cár elődeihez képest jóval körültekintőbben nyúlt a balkáni kérdéshez. 1876 során úgy lépett közbe a szláv „testvérnemzetek” érdekében, hogy fegyverszünetre kényszerítette a Portát, a háttérben pedig megkezdte a katonai beavatkozás előkészítését. Sándor terveiben a fegyvernyugvás azt a célt szolgálta, hogy szövetségeseinek időt adjon a felkészülésre – Milán szerb fejedelem ugyanis 1876 során alulmaradt a szultánnal szemben –, ezzel egy időben pedig titkos egyezményt kötött a Monarchiával, melyben lényegében a két nagyhatalom érdekszférákra osztotta fel a Balkánt. Miután a cár biztosítékot nyert Ferenc József (ur. 1848–1916) semlegességére, 1877 áprilisában hadat üzent Abdul-Hamid szultánnak, majd az orosz seregek Szisztovónál átkeltek a Dunán, és betörtek Bulgáriába, illetve a Kaukázus hegyei között is támadást intéztek a törökök ellen.
Az oroszok kezdetben szélsebesen nyomultak előre Konstantinápoly felé, Plevna erődjénél és a Sipka-szorosban azonban a Porta erői igen kitartónak bizonyultak. A cári seregek novemberre tudták elfoglalni a fent említett várost, a szorosban pedig csak 1878 januárjára vívták ki a döntő győzelmet, amivel a törökök Ázsiába szorítása egy karnyújtásnyira került. Ekkor lépett közbe a brit flotta, mely tüntetőleg Konstantinápoly alá vonult, és arra is késznek mutatkozott, hogy fegyverrel támogassa az összeomlás szélére sodródott Oszmán Birodalmat.
A váratlan fordulat arra sarkallta II. Sándort, hogy elfogadja a Porta által felajánlott fegyverszünetet, melyet a felek 1878. január 31-én kötöttek meg. A cár ezután már arra törekedett, hogy megőrizze a háborúban addig elért eredményeket, így seregeit megpróbálta a lehető legközelebb „csempészni” Konstantinápolyhoz, március 3-án, San Stefanóban pedig – a Monarchia és a nagyhatalmak megkérdezése nélkül – békét kötött II. Abdul-Hamid szultánnal. A szerződés értelmében a Porta ellen fellázadt népek elnyerték függetlenségüket, Bulgária határait pedig úgy vonták meg, hogy az új állam mai birtokain túl az Égei-tenger partvidékének jelentős részét és Macedóniát is magába foglalta, amivel gyakorlatilag korlátlan befolyást biztosított Oroszországnak a félszigeten.
Az egyoldalúan megkötött egyezmény élénk tiltakozást váltott ki a nagyhatalmak körében, akkori szövetségesei, a Monarchia és Németország pedig rákényszerítették Sándor cárt, hogy gondolja újra a Balkán-kérdést. Ennek következtében ült össze 1878 júniusában a berlini konferencia, ahol Bismarck és Andrássy Gyula gróf vezetésével a nagyhatalmak átrajzolták a január 31-i fegyverszünet és a San Stefanó-i béke által teremtett határokat, ezzel pedig elvetették a viszálykodás magvát a Balkánon. A megszülető nemzetállamok – főként Bulgária – fő célja ezután ugyanis az oroszok által megvont határvonalak visszaállítása lett.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
