Az öreg szerzetesnek nyugodt és derűs élete volt. Csak egy dolog bántotta, félt az örökkévalóságtól. A mennyországban a megdicsőült lelkek úgy éneklik Isten dicsőségét, mint a barátok a kórusban. Egy ideig elmegy, de egy örökkévalóságon át? Isten jelenléte biztosan nagy öröm lehet, de egy pár millió év után, ki tudja milyen unalmas lenne...
Egy tavaszi napon, szokása szerint, a kolostor közelében lévő erdőbe ment sétálni. A levegő üdítő volt, könnyű, tele fű- és virágillattal.
A barát sóhajtott egy nagyot, és eszébe jutott a nagy gond. Feje fölött éppen egy fülemüle dalolt. Olyan szép és változatos volt a dallama, hogy a barát minden gondját elfelejtette. Ilyen szépet még soha nem hallott. Szinte megfeledkezett az időről.
A végén mégis eszébe jutott, hogy a kórusban van a helye a többi barát között, és elindult. Furcsa volt neki, hogy a portás testvért egy olyan baráttal helyettesítették, akit ő nem ismert. Több szerzetes ment el mellette, azokat sem ismerte, soha nem is látta őket.
– Mit óhajt, atyám? – kérdezte a portás.
Kissé dühös lett a szerzetes, és csak annyit mondott, hogy siet a kápolnába, mert nem akarja lekésni az imádságot. A portás nem értette.
A barát tiltakozott és kérte, vezessék az apát elé. Az apát úr is ismeretlen volt. Ez teljesen rémületbe ejtette a szerzetest. Dadogva mesélte el, hogy csak egy rövid sétára hagyta el a kolostort, és azért késett, mert – pacsirtaéneket hallgatva – elidőzött egy pillanatra. Ezért a rövid késés, amiért bocsánatot kér. Az apát csendben meghallgatta.
– Legalább száz éve történt – mondta –, hogy egy szerzetes elhagyta a kolostort éppen ebben az évszakban és ebben az órában. Soha nem tért vissza, és nem is látta senki sem.
Ekkor a szerzetes megértette, hogy az Isten meghallgatta. Ha száz esztendő csak egy pillanatnak számít a gyönyörű fülemüle éneke mellett, akkor az örökkévalóság sem lehet több, mint egy pillanat Isten dicsőségének szemlélésében.
Bruno Ferrero
