Ha egy hónap távlatából visszatekintünk erre a sok szilveszterkor elhangzott fogadalomtételre, vajon hogyan vélekedünk most? Milyen érzések támadnak bennünk? Vajon büszkén állapítjuk meg, hogy eddig hősiesen helyt álltunk ebben a „küldetésben”, vagy eluralkodik rajtunk a gyötrő lelkiismeret-furdalás? Lám, alig telt el harminc nap, máris megszegtük az oly nagy buzgósággal tett fogadalmainkat. Szólnunk kell tehát erről a sok szilveszteri, újévi fogadalomtételről, erről a kényszerszokásunkról! Keresztyénekként hogyan közelíthetjük meg e kérdést helyesen?

A Prédikátor könyvében Isten igéje kimondottan ellene van, amikor azt mondja: „Ha Istennek fogadalmat teszel, ne halogasd annak megadását, mert nem telik kedve a bolondokban. Amit megfogadsz, azt teljesítsd! Jobb, ha nem teszel fogadalmat annál, mint hogy fogadalmadat nem teljesíted!” (Préd 5,4–5)

Mindebből kiderül, hogy az újévi fogadalomtétel nem egy Istentől jövő parancs, s nem is egy keresztyén találmány. Viszont a Prédikátor figyelmeztetéséből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az ószövetségi korban és azután is voltak sokan olyanok, akik elhamarkodottan fogadtak meg valamit az Istennek. Ez ellen figyelmeztettek a próféták, így a Prédikátor könyvének szerzője is, hogy Isten nem leli örömét az ilyen megfogadott, ám be nem tartott ígéretekben.

Még mielőtt elszégyellnénk magunkat, vagy bűntudatunk támadna, azért hadd szögezzük le: nem az a gond, hogy a hívő keresztyén ember – akárcsak az összes többi szilvesztert ünneplő személy –  lehetőséget lát az új évben a változtatásra, esélyt az újrakezdésre. A gond csupán az, hogy a fogadalomtételek előtt nem gondolkodunk el olyan kérdésekről, amelyeket jó lenne imádságban az Isten elé vinni. Például jó lenne önmagunknak feltenni a kérdést, hogy mi az, amin én akarok változtatni, és mi lehet az, amit Isten szeretne másként látni az életemben? Lehet, hogy én csupán 10 kg testsúlytól szeretnék megszabadulni, mert ettől érzem nehéznek magam, de valójában Isten tudja, hogy a lelkem nehéz. Nehéz a bűntudattól, a megbocsátani nem tudástól, az aggodalmaskodástól vagy a folytonos elégedetlenségtől...

Vagy fontos kérdés lenne az is, hogy mi motivál tulajdonképpen bennünket, amikor egy fogadalmat teszünk? Saját meggyőződésből tesszük, vagy mások győzködése vezet rá bennünket? Kinek, minek akarunk megfelelni? A világi elvárásoknak, önmagunknak vagy az Istennek?

Aztán egy újabb kérdés az is, hogyan kezdünk neki? Van-e társunk, segítségünk? Kérünk-e erőt Istentől? Emberi erőnk legtöbbször nem elég ahhoz, hogy véghezvigyük, amit szeretnénk. Nagyon sokat jelenthet, ha barátunk vagy házastársunk mellettünk áll, kezünket fogja, és mikor már feladnánk, a folytatásra buzdít bennünket. De a legnagyobb segítséget az Istentől kapjuk. Ő a mi legnagyobb és egyben kifogyhatatlan erőforrásunk! Ezt soha ne feledjük el!

Végül tegyük fel az utolsó és egyben legkényesebb kérdést: mi van akkor, ha elbukunk? Nos, a Prédikátor könyvéből a negatív hangvételű figyelmeztetés már a kezdetek-kezdetén „megjósolja”, hogy igen, el fogunk bukni, és Isten előtt bolondnak fogunk tűnni. Negatív, elrettentő kép ez ugyan, de mi, keresztyének tudjuk, mindamellett, hogy Isten igazságos, egyben végtelenül szeretető és kegyelmes Atya is! A kudarcok ne tántorítsanak el attól, ha valóban egy jobb életet szeretnénk élni! Ha közeledni szeretnénk feléje, ha meg szeretnénk találni a lelki egyensúlyt, ha eltökéltük magunkban, hogy ezentúl valóban több időt szánunk szeretteinkre, lelkünkre és főként az Istennel töltött csendes perceinkre, tudnunk kell, hogy a változás felé vezető úton nem csak január 1-jén lehet elindulni! Mert Isten előtt a január elseje semmiben sem különbözik a február 15-től vagy a március 23-tól vagy az év bármely más napjától. Bármikor újrakezdhetjük! Bármikor megbocsáthatunk, bűnbánatot tarthatunk, bármikor elkezdhetjük olvasni a Szentírást... Az év bármely napján Istenhez térhetünk!

Marosi Tünde