Farcádi Botond
Románia rendszerváltás utáni történelmében alighanem példátlan fenyegetéssel rukkoltak elő minap a városi polgármesterek: kilátásba helyezték, hogy Bukarestben tüntetnek, ha a kormány nem hajlandó meghallgatni kéréseiket, és a költségvetési törvény elfogadása révén jelentős összegektől fosztja meg az önkormányzatokat.
A jövedelemadóból befolyó pénzek visszaosztásáról folyik immár jó ideje a vita, amely azonban úgy látszik, túlmutat az egyes települések költségvetéséről és a konkrét hányadokról, pontos összegekről szóló egyeztetéseken. Persze, részei e nyilatkozatháborúnak a nagyon jól körülhatárolható választási érdekek is: a szociáldemokrata kormány a megyei tanácsoknak juttatna némileg több forrást – számos ilyen testületet uralnak –, míg több nagyvárost hátrányos helyzetbe hoznának – aligha véletlen, hogy ezek közül többet ellenzéki polgármesterek vezetnek.
Érdemes azonban felvillantani e vitának a pillanatnyi pártpolitikai érdekeken túlmutató dimenzióját. Mert azt látjuk, hogy egyik oldalon a bukaresti tótumfaktumok állnak, a pénzügyminiszter, a kormány, a centralizált államigazgatás képviselői, másikon polgármesterek, választott, erős legitimitással rendelkező önkormányzati vezetők, akik jól ismerik településeik gondjait, és pontosan tudják, miként lehet megoldani azokat. Ráadásul már az elmúlt európai uniós költségvetési ciklusban is bebizonyosodott: az önkormányzatok jóval nagyobb hatásfokkal használták fel a rendelkezésre álló strukturális és kohéziós alapokat, mint a bukaresti minisztériumok. Hatékonyabban gazdálkodnak, több eredményt tudnak felmutatni. Éppen ezért a költségvetési törvény előterjesztése előtt fellángoló vita járulékos hozadéka lehet az is, hogy az önkormányzatok egyre határozottabban merik és akarják érvényesíteni érdekeiket a központi kormányzat – esetenként saját pártbeli feletteseik – ellenében. Ilyen értelemben pedig eme helyzet illeszkedni látszik azon törekvések sorába, melyek az elmúlt időszakban bontakoztak ki, és amelyek ugyancsak a decentralizáció, a Bukaresttől való függetlenedés, az önkormányzatiság erősödése irányába mutatnak. Példaként említhetjük a Nyugati Szövetség létrehozását, az ezt követő felbolydulást és hasonló kezdeményezések születését az ország észak-nyugati, illetve moldvai térségében.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a bukaresti kormánynak olyan új ellenzéke kezd erőre kapni, amely a parlament soraiban ülőknél jóval komolyabb, eltökéltebb, felkészültebb: a központosítást megelégelő önkormányzati vezetők egyre népesebb csoportja. Talán reménykedhetünk, hogy egyszer csak sikerül kikezdeni a központosítás lebonthatatlannak hitt falait?
