Nagy B. Sándor
Szűk két héttel a feleségem fizetése előtt szinte teljesen kiürült a családi kassza, pedig javítani kellett volna az autót, és tudtuk, hogy a számlák csak ezután jönnek. Valahogy átvészeljük – gondoltuk –, volt még ilyen, s mindig túléltük. Később kerül szervizbe a kocsi, később fizetjük a számlákat, s ha nagyon muszáj, fizetésig kölcsönkérünk valakitől. Most a december volt az oka, az ajándékozás, meg a novemberi meszelés, lakásfelújítás, amelyek az utolsó filléreinket is elvitték. Persze, mindig van valami konkrét ok, de az igazság az, hogy jobban is kereshetnénk...
Rég készülök vért adni, úgy látszik, elérkezett az idő – gondoltam magamban, és miután egy nap alatt kellőképpen felkészültem testileg-lelkileg, beléptem egy reggel a vérközpont ajtaján. Miután megtalálták a kartotékomat és kitöltöttem az ilyenkor szokásos kérdőívet, magabiztosan léptem be az orvosi irodába vérvizsgálatra. Egy éve is adtam vért, és nem találtak semmi hibát – gondoltam reményteljesen, amikor az orvos kijelentette: „Ön súlyosan vérszegény.” De hát... „Egy hónapig szedje a vasat, azután visszajöhet vért adni!” – bocsátott el, én pedig csalódottan távoztam.
Jó lenne találni valamilyen egyszerű munkát, amellyel kiegészíthetném a jövedelmemet, például elmehetnék éjjeliőrnek – fontolgattam, amikor felhívtak a szüleim egy különös munkahelyajánlattal: ha szeretnék sok pénzt keresni, hívjam fel azt a bizonyos családtagot, mert most akarja bővíteni a csapatát, és engem biztosan felvenne. Nem túl nehéz munka, autóalkatrészeket ki-be rakni egy gépbe, edzeni a vasat. Végre rendbe jöhetnénk anyagilag, és havonta csak egy-két hetet kellene dolgoznom, többnyire Kínában. Fizetést is mondtak: napjára annyi, mint itthon a félhavi fizetésem...
Csábítónak éreztem, de így érveltem a szüleimnek: egészen felborul az életünk, ha minden hónapban külföldre kell utaznom hosszabb időre. A feleségem nem vezet, hogyan fog bejárni munkába, a kisfiam pedig óvodába? És mi lesz a hivatásommal? Ugyan nem gazdagodtam meg belőle, de mégiscsak ez az életem... És mi lesz a házzal nélkülem, ki fog begyújtani? És ha beköltöznek a városba, mi lesz a fűtésünkkel? Minden két hétben leengedjük a vizet, nehogy elfagyjon a rendszer a hideg lakásban? És vajon hogy fogom érezni magam ott, a világ végén, ha nem láthatom majd a kisfiamat? És vajon ő hogy fogja érezni magát, ha hetekig nem láthat engem? Vajon van-e pénzbeli értéke az együtt töltött időnek? Három és fél éves, ez pont az az időszak, amikor a legnagyobb szüksége van a szeretetre, a családi biztonságra.
Nem kellett sokat győzködnöm a szüleimet, valójában nekik köszönhetem, hogy így gondolkodom a világról... Végkövetkeztetésként a bibliai ige is elhangzott: „Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és minden más ráadásként megadatik majd nektek.”
Újabb nehéz napok következtek, de valahogy sikerült függőben tartani a költségeket, amíg eljutottunk a fizetésig. Annyi minden várt már erre a pénzre, hogy biztos voltam benne: egy-két nap alatt el is költjük az egészet, aztán ugyanígy várjuk majd az én fizetésemet. Valahogy mindig összejön, hogy amikor már nem lehetne tovább feszíteni a húrt, enyhül egy kicsit a szorítás...
A fizetés előtti napon felhívott a feleségem a munkából. Azt mondta a főnöke: késni fog a fizetése, mert egyszerűen nincs pénz. Mit mondhat erre az ember?
Napok óta újra ott motoszkál a fejemben a külföldi munka. Huszonhét nap alatt kikeresném az egész évi itthoni fizetésemet, és utána mennyi időt tölthetnék a családdal... És az ajánlat nem átverés, az egészen biztos. Vajon hány embernek adódik ilyen lehetősége? Vajon hányan utasítják vissza és hányan kénytelenek elvállalni? „Ne vígy minket kísértésbe” – mondogatom magamban, de olyan erőtlenek most ezek a szavak...
