Korunkban a munkának, teljesítménynek és az ebből fakadó sikernek óriási kultusza van. Ez az, ami a modern gazdaságot is mozgatja. Éppen ezért fontos, hogy megtaláljuk benne a helyünket, a legkiegyensúlyozottabb állapotot. Azért, hogy a világban éljünk, de ne a világból.
A fogyasztói társadalomban, aki sokat birtokol, az értékesebb. Aki bizonyos dolgokkal nem rendelkezik, azt gyakran lenézik. Ez a fogyasztó ember életszemlélete. Ezt érzik a gyermekeink is az iskolában.
Hogyan lehet jól viszonyulni a munkához? Honnan jöhet ebből számunkra öröm? Abból, amit vásárolunk, vagy abból, amit teszünk, amit elvégzünk?
Ha alkotunk valamit, az öröm saját magunkból jön. Az alkotásban két fő tényező van: az első, hogy a másikért élünk: a társunkért, gyermekeinkért, barátainkért; a második: hogy alkotó módon önállóan létrehozunk valamit. Így nyilvánul meg a munkában az ember két alapvető szenvedélye: az odaadás és a hódítás.
Ha időt töltünk egy másik emberrel, ha időt szakítunk gyermekeinkre – ez munka, amit odaajándékozhatunk. Ha megjavítjuk a jó ideje csöpögő csapot, vagy gyertyát gyújtunk, és ünnepélyesebbé tesszük a terített asztalt, ez mind munka és odaajándékozhatjuk. Tehát a munka nem más, mint szeretettel fordulni az emberek és a dolgok felé, hogy alakítsuk őket. Hol látni manapság bár nyomát ennek a szemléletnek? Gyakran hallani arról, hogy az édesanyák számára sok lemondást jelent az anyai hivatás, hogy emiatt a szakmájukat gyakran fel kell áldozniuk. Úgy tűnik, hogy a magasra ívelő szakmai sikerek a legtöbbször nem a sokgyermekes édesanyáknak jutnak osztályrészül. Igaz, cserébe egy sokkal nagyobb értéket kapnak.
Egy családjával is törődő, gyermekeire odafigyelő férj ugyanúgy hátrányban van a munkahelyén, mint a felesége. Nem tud olyan szakmai sikert felmutatni, mint szingli kollégái, nem tud olyan pozícióba kerülni, mint gyakran tehetségtelenebb munkatársai. Hogy miért? Mert egy napban összesen 24 óra van. Ha a munkára fordított idő kevesebb, akkor abból ugyanakkora hatékonyságot feltételezve kisebb teljesítmény következik. Ráadásul a mai világban egy nő számára a szép család a külvilág szemében is jelenthet sikert, bár sajnos ez is egyre kevésbé jellemző. Minket, férfiakat azonban ez alapján egyáltalán nem ismernek el. Ha valakivel találkozunk, a kérdések mind azt firtatják, hogyan megy a biznisz, hol dolgozunk, mit teszünk le az asztalra.
A külvilág folyamatosan tükröt tart elénk és mér minket. Aszerint, hogy az aktuális társadalmi konszenzus alapján mi számít értéknek. És sajnos napjainkban az egyik legfőbb érték a siker, a pénzben és karrierben mért önmegvalósítás. Valljuk be, hogy egy jól fizető munkahely, egy sikeres vállalkozás, egy felfelé ívelő szakmai karrier nagyon kellemes érzés. Nem is baj, ha tudunk örülni sikereinknek. A gond az, ha már csak ez hajt minket.
Nem hiszem, hogy halálunkkor azt fogják megkérdezni tőlünk, hogy sikerült-e végül eljutnunk a munkahelyi ranglétrán egy bizonyos pozícióba, vagy hogy egyéni vagy társas vállalkozásunknak milyen országos vagy nemzetközi presztízst szereztünk. A kérdés, amelyre majd választ kell adnunk, úgy szól, hogy hűségesek voltunk-e a küldetésünkhöz. Hitem szerint küldetésünk elsősorban a Isten felé van, Őutána pedig házastársunk és gyermekeink felé. Küldetésünk van a tágabb környezetünk – rokonaink, barátaink, egyházi közösségünk, munkahelyünk, társadalmunk – felé is, de nem mindegy, hogy valamit emiatt teszünk, vagy azért, mert egyéni ambícióink hajtanak.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
