A magyarban tiszteletben tartjuk az idegen személynevek írását, az illető nyelvbeli ejtését úgyszintén. Ez persze azt jelenti, számos esetben utána kell járnunk a dolgoknak, hogy ne tévedjünk. Tegyük is meg, főleg, ha a médiában kell helytállni.

Nem árt néhány részletet megtudni a felvetett kérdés esetében.

Elvileg bármely népről elmondható, hogy kezdetben saját szókincse alapján köznevekkel nevezte meg közössége tagjait, ekképp alakítva ki a maga egyelemű neveit. A népvándorlás kori magyarság is egyelemű neveket használt, ezek egy része eredeti magyar név volt, köznévi jelentéssel bíró. Aztán az ún. keresztény nevekkel beköszönt a ma is tartó korszak, amelyben használóik többnyire már nem ismerik a nevek jelentését, lévén, hogy számos idegen eredetű név kerül forgalomba, amelyek egykori jelentése akár feledésbe is merülhetett, sőt, olykor még az a nyelv sem létezik már, amelyből kölcsönözték. És persze minden nyelv többé-kevésbé alakított is az átvett idegen szón, megpróbálva magához idomítani azt.

A többelemű nevek megjelenése a középkori Európában országonként különböző időpontokban történt, általában az akkori fejlettségi szint következményeként. Használatuk először Olaszországban bukkan fel a X–XI. században, nálunk a XIV–XV. században szilárdul meg. Magyarországon a XIV. század a családnevek megjelenésének ideje (ezek eleinte könnyen változtathatók), 1437-től 1526-ig elterjednek már a jobbágyság körében is. Oroszországban a családnevek használata csak a XVIII. században, a román fejedelemségekben a XVIII–XIX. században, a törököknél csak a XX. században válik rendszeressé, de vannak országok, ahol máig nem alakult ki a vezeték- és utónévből álló nevek rendszere.

A névelemek sorrendje a többségtől eltérő a magyar (úgyszintén a kínai és a japán) nyelv esetében. A névelemek általában az illető nyelvben természetesnek számító sorrendben követik egymást. Az indoeurópai nyelvek esetében és másoknál is a jelző (a családnév) a jelzett szó (keresztnév) után következik. Ami nálunk utónév, a legtöbb nép esetében tehát elöl áll. Hogy van akkor a finnugor népeknél, a finn vagy az észt esetében például? Mert ott is a magyaros sorrendnek kellene működnie, az lenne a nyelv természete szerint az elvárható, mégsem ez a helyzet. Ugyanis amikor a családnevek, a kételemű nevek náluk megjelentek a svéd, orosz, illetve német uralom idején, ezeknél a népeknél a latin, illetve az uralkodó nép nyelvének a tekintélye döntött.

Megfigyelhető, hogy Trianon után a más országokhoz került magyarok névhasználatára is jócskán hatott az illető idegen nyelv, az államnyelv. Így Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában jelenleg a magyar névhasználat néhány sajátossága háttérbe került, kiszorult. Mert nem csupán az számít magyar jellegzetességnek, hogy milyen sorrendben használjuk nevünk elemeit, de például az asszonynévhasználat is. A legtöbb európai népnél a feleség csak keresztnevét tartja meg, s felveszi a férje családnevét. De nálunk ez már a XVI. század második felétől másképp van. A hivatalos magyar asszonynév a következő négy változat egyike lehet: 1. Nagy Jánosné, 2. Nagy Jánosné Kovács Anna, 3. Nagyné Kovács Anna, 4. Nagy Anna vagy Kovács Anna (hivatalos rendelkezés alapján). A magyarosnak számító első három változat szorult vissza idegen hatásra a Magyarországot körülvevő államokban. Ritkán fordul elő sajnos Erdélyben, hogy valaki következetesen úgy használja nevét, mint ahogy például Gazdáné Olosz Ella tette.

Zsigmond Győző