Megszenesedett gerendák, deszkák garmadája, háztartásban használatos tárgyak, sérült bútorok állnak halomban a kiégett, tető nélküli épület mellett. Ajtók, ablakok híján a plébánia falain jól látni a lángok nyomát, és eleven még a füst illata is. Egy nyílászáró helyén pillantok be egy szobába, a szemközti csupasz falon érintetlenül tűnik fel egy aprócska kép, a Szűzanyát ábrázolja.

Bakó Ferenc lelkipásztor, aki a sekrestyéből siet elénk, napi feladatait megszakítva a templomban fogad és mesél a történtekről. Körülöttünk dobozokban és zsákokban a lángok útjából ide menekített iratok, tárgyak és különféle javak sorakoznak. Vasárnap kora reggel, már 6 óra előtt begyújtott – ez a nap minden lelkipásztor számára teendőkben bővelkedik –, és alig ült le imádkozni, valaki verte az ablakot: hogy óriási füst gomolyog a kazánháznál, mintha már lángokat is látni, aztán jöttek mások is, kiabáltak, hogy meneküljön, ég a plébánia.

– Elsőként a gázpalackokat sikerült kidobálnom az udvarra, levettem minden ablakot a helyéről, kinyitottam az ajtókat, hogy aki akar és tud, bejöhessen. Aztán az egyházközség anyakönyveit, személyes iratokat, a közösségi értékeket menekítettük a templomba, volt egy kis pénzünk, azt is, majd a kulcsokat adtam ki, hogy vihessék, ami még menthető, de fölöttünk már recsegett-ropogott a gerenda” - idézte fel Bakó Ferenc. – „Tehetetlenül toporzékolhattunk volna, miközben szólt a sziréna és riasztották a tűzoltókat, viszont tízesével érkeztek az emberek, akiknek azt mondtam, amit lehet, dobáljanak ki az udvarra, lehetőleg jó messze az épülettől. Kígyósorban álltak minden irányba, gyorsan adogatták a dolgokat és nagyon sok mindent megmentettek” – fűzte hozzá. Közben omlottak a gerendák, összeégtek a hűtőgépek, az oltásban átnedvesedett, bemocskolódott számos tárgy, az ágyak, bútorok használhatatlanok.

A hivatalként, szolgálati lakásként is működő, 1867-ben épült ingatlan keleti részén csaptak fel a lángok, és igen gyorsan terjedtek, hangjukat – mint Bakó Ferenc fogalmazott –, lehetetlen leírni. Féltve őrizték a plébániát, s egyébként mindent, ami az egyházközség tulajdona volt, „még jobban vigyáztunk, mint a sajátunkra” – jegyezte meg mosolyogva. Bár sokan kétségbeestek, sírtak vagy éppen dühösek voltak, ő maga igyekezett megnyugtatni az embereket. Azt vallja, „a lelki erősség a legfontosabb az életünkben, és mindenki azért imádkozzon, hogy amikor a legnagyobb válságban van, akkor érezze meg a Jóisten segítségét”.

A kiégett épület közelében, fekete gerendák mellett raklapokon becsomagolva cserép sorakozik.

A plébános úgy érzi, bizonyos értelemben a gondviselés alakította a dolgokat: tavaly nyáron vásárolták meg a szükséges anyagokat – azt tervezték, hogy felújítják a plébánia tetőzetét. Időközben azonban meggombásodott a hittanszoba, így azzal kellett előbb foglalkozni, többek közt mélyen leásni és fertőtleníteni, így a tetőjavítás elmaradt.

Bakó Ferenc egyébként derűlátó és bízik abban, hogy az igen masszív épület – 70 cm-es falaival – a keletkezett kár ellenére javarészt megmenthető. Az 1200 lelket számláló sepsibükszádi római katolikus közösség lelkipásztorának hitét egyébként mindazok erősítik, akik a tűzvész idején bátorságot tanúsítottak és segítettek, azok a kollégák, akik személyesen felkeresték vagy telefonon biztosították támogatásukról. Nagyon sok bátorítást kapott, és jólesően tapasztalta meg, milyen hihetetlen mértékű összefogást mutatott ezúttal az egyházközség jelentős része. Mielőtt rövid beszélgetésünk végén elköszönnék – mert éppen temetésre várják –, Bakó Ferenc búcsúzóul még lelkemre köti: nem akarnak szánalmat kelteni senkiben, ellenben imádságra, éberségre, szeretetre buzdít, s arra, hogy becsüljük meg egymást.