Induljunk ki abból, hogy az erdélyi magyar nyelvű oktatás szerkezete nagyjából megegyezik a román nyelvű oktatáséval, de a tanítás nyelve a magyar. Ez a lényeges különbség a két oktatási forma között. Sajátos tantárgyai pedig az anyanyelv, a kisebbségi történelem és hagyományok, az ének-zene és az állam nyelvének az oktatása. Ezeket a tantárgyakat sajátos, magyar nyelvű tantervek alapján tanítják, amelyeket erdélyi magyar szakemberek dolgoznak ki. Csak a román nyelv és irodalom tantervek kidolgozói között vannak román ajkú pedagógusok is. A sajátos tantervek alapján sajátos tankönyvek látnak napvilágot, amelyeket az iskolák számára – akárcsak a többi tankönyvet – az oktatási szaktárca biztosít. A többi tantárgyat (matematika, fizika, földrajz, stb.) egységes, román nyelvű tantervek alapján tanítják. A tankönyvek ez esetben lehetnek anyanyelven írottak vagy a román nyelvű könyvek fordításai. A tantervek és tankönyvek kérdéskörére később még visszatérünk.

Törvénykezés

Az 1989-es rendszerváltásig 1968-ban, illetve 1978-ban hirdettek ki új oktatási törvényt. Demokratikus fejlődési folyamatot egyik sem indukált. Ellenkezőleg: a tanügyre ideológiai és politikai nyomást gyakoroltak. Főleg az 1978-ban kihirdetett törvény szorgalmazta az oktatás erőltetett politechnizálását (a műszaki, technikai ismeretek gyakorlati oktatását – szerk. megj.). 1948-tól 1977-ig a romániai középiskolai oktatás nagyobb méretű átszervezést nem szenvedett. Azonban ettől az évtől kezdve a reál és a humán gimnáziumok sorra alakultak át ipari, technikai iskolákká, anélkül, hogy anyagi alapjuk, humán erőforrásaik erre megfelelőek lettek volna. 1977-ben még tankönyvek sem voltak a szaktantárgyak tanítására.

A Tankönyvkiadó a szakprofiloknak megfelelő politechnikai egyetemek tanárait kérte fel a tankönyvek megírására. A felkért mérnök-tanárok természetesen a saját egyetemi jegyzeteiket alakították át tankönyvekké. Így készültek a 400–500 lapos „szaktankönyvek” a szakközépiskolások számára. Természetesen tele olyan elméleti ismeretekkel, amelyeket nem az iskolában tanítanak.

1977. szeptember 15-én úgy indult a tanév, hogy több középiskolában csak a cégtábla változott. Az általános trend érvényesülésén túl a sajnálatos vonatkozás ebben a periódusban az volt, hogy az ötvenes évek végén a magyar tannyelvű középiskolákba egy, sőt, esetenként két párhuzamos, román tannyelvű IX. osztályt telepítettek, amelyek aztán lassan, de biztosan gyarapodtak mind az iskolán belül, mind országos viszonylatban.

1968-ban kaptak újra zöld utat a csak magyar tannyelvű középiskolák. Az 1965-ben kinevezett diktátornak ekkor még bizonyítania kellett, többek között a kisebbségi kérdés megoldásában is. Pontosabban nem minden magyar nyelvű iskola nyert zöld utat, mert Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen és Zilahon a helyi vezetés nem engedélyezte azokat. Az indok erre általában az volt, hogy a helyi lakosok egy része jogainak megsértését véli fölfedezni ezekben az iskolákban. Az sincs kizárva, hogy a „helyi ellenállásra” szintén felülről jött az utasítás. Maradtak a román és magyar tagozattal működő iskolák.

Pozitívum volt viszont, hogy 1977-ig még mind a tíz alapprofilú középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Aztán pár éven belül előbb a magyar tannyelvű osztályok száma csökkent, majd a filológiai, az egészségügyi, a közgazdasági, a képzőművészeti vagy a zenei profilú magyar osztályok tűntek el teljesen. Egyetlen kivétel akadt. Mivel Romániában ebben az időben a pedagógus-képzést középiskolai fokon szervezték, ezt a profilt magyar nyelven sem lehetett megszüntetni, mert ez a magyar tanítóképzés végét jelentette volna. A diktatúra ezt nem vállalta be. A beiskolázási számok viszont az oktatás igényeitől messze elmaradtak.

A nagyenyedi és a marosvásárhelyi tanítóképző osztályok a beiskolázási számok megvonása miatt fokozatosan megszűntek. Maradt a székelyudvarhelyi és a nagyváradi képzőben egy-egy sor magyar osztály.

Pedig az 1988–89-es tanévben – még a folyamatos lemorzsolódás ellenére is – 929 óvodában és 408 elemi iskolában szerveztek magyar csoportokat, illetve osztályokat. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szakminisztériumi statisztika a fent említett tanévben 44 837 magyar óvodást, illetve 74 ezer magyar elemistát tartott nyilván (forrás: a szakminisztérium archívuma). Ekkora igény kielégítése az évi 90–100 végzőssel különös gondot jelentett. A szomorú időszaknak (1978–1989) az lett az eredménye, hogy 1968-ban újraalakított, csak magyar nyelvű középiskoláink sorra tagozatokká zsugorodtak vagy eltűntek.

Az 1988–89-es tanévre Romániában csak 107 magyar nyelvű középiskolai osztályokkal is rendelkező tagozatunk maradt.

Elgondolkodtató, de még inkább nemzeti memóriánkba vésendő ez a folyamat: ilyen többet ne történhessen! Az is érdekes, hogy a diktatúrában ezeket a diszkriminatív intézkedéseket az akkori törvények nem tartalmazták. Azokban az állt, hogy a magyarok által is lakott területeken szervezhető magyar nyelvű oktatás, és hogy a kisebbségi kérdés megoldása Romániában példaértékű. A törvényeknél viszont erősebb hatásúak voltak a pártdirektívák. Ha azok kimondták, hogy példának okáért Romániában „a nemzet homogenizálódása” az egyik legfontosabb feladat, a pártszervek országos, megyei és helyi szinten egyaránt ennek szellemében tették a dolgukat.

1989 után

Az 1989-es változás új hatalmat és új törvényhozást jelentett. Az oktatást 1990 és 1995 között kormányrendeletek mentén szervezték, amelyeket évente adtak ki. Természetesen, ezek a romániai oktatás egészét szabályozták.

A foganatosított intézkedéseket én inkább reparatorikusoknak nevezem, mert a tanügy alapvető megreformálása csak egy átfogó társadalmi reform keretében teljesedhetett volna ki, erre pedig a kilencvenes évek Romániájában sem politikai akarat, sem idő, de főként pénz nem volt. Ez utóbbi mintha ma is egyre kevesebb lenne. Ezekkel együtt vagy ezek ellenére a törvényes keretekbe iktatott változtatások az 1989 előtti oktatáson sokat javítottak.

Megszűnt a pedagógusok röghöz kötöttsége. Azaz már nem az állam akarata szerint helyezték ki őket, hanem a munkahelyüket önmaguk választhatták meg. Hátrányai ennek az előremutató intézkedésnek is voltak, hiszen az emberek igyekeztek szabadulni a nehezebb körülményektől. Ebből kifolyólag számos vidéki iskolában azonnal fellépő pedagógushiánnyal lehetett/kellett számolni. A tanárok kötelező heti óraszámát 22-ről 18-ra csökkentették. Az egyébként pozitív intézkedés szintén a humán erőforrás biztosítását nehezítette meg, mert egyik napról a másikra több tanárra lett szükség.

Kisebbek lettek az osztálylétszámok. Ezek 1989 előtt – főként a keresett, városi középiskolákban – 38 és 41 között mozogtak, de az általános oktatásban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az új kormányrendelet a középiskolákban az osztálylétszámot 25-ben határozta meg. Az alacsonyabb oktatási fokozatokon az osztálylétszámok ennél kevesebb gyermeket jelentettek (10 és 20 között).

Reformintézkedések feszegették a hermetikusan zárt, régi oktatási szerkezetet. 1990-től újra lehetett magánoktatást vagy egyházi oktatást szervezni és működtetni. Megjelentek a posztliceális osztályok, alternatív oktatást is lehetett indítani. A lehetőséget a leggyorsabban a Waldorf-oktatás használta ki, de a step by step vagy a Montessori-módszer is gyorsan  megjelent.

Történelmi egyházaink is hamar léptek. A magyar nyelvű egyházi iskolákkal volt egy sor gond. Az ortodox középfokú oktatás ugyanis vidéki papokat képez, a magyar egyházi középiskolák azonban csak az egyházi nevelés szempontjából különböznek világi társaiktól. Ezt mind az egyházi, mind az állami vezetők sokáig nehezen tudták vagy akarták megérteni. A pozitív változásokból a magyar oktatás is hasznot húzott. Mindenekelőtt a régi jogok visszaszerzését emeljük ki: a magyar nyelvű, évszázados történelmi háttérrel rendelkező középiskoláink újjáalakulását, a szintén nagy hagyományokkal rendelkező egyházi iskoláink újraindítását. Emellett viszont egy sor diszkriminatív szabályozás maradt a rendszerben. Régi-új iskoláink, kisebb-nagyobb erőfeszítések eredményeként, többnyire működni is kezdtek.

Azonban a kilencvenes években is voltak olyan fékező hatások, amelyekről már a hatvanas-hetvenes évek elemzésekor említést tettem. Így például a marosvásárhelyi Bolyai, szintén igen kemény politikai ráhatás eredményeként, a kétezres évek elején alakult fokozatosan egynyelvűvé úgy, hogy a román osztályok nem kaptak IX. osztályt. Így a román tagozat fokozatosan felszámolódott. Az RMDSZ és az akkori tanügyminiszter hosszas kötélhúzása heteken keresztül szolgált híranyaggal a román és magyar sajtó számára. Az aradi magyar középiskola is csak a kilencvenes évek végére indult újra.

A marosvásárhelyi Bolyai líceum

1990-ben a bukaresti magyar iskola visszaszerzése nyílt konfrontációhoz vezetett a magyar tanügyminiszter-helyettes, Demény Lajos és a hírhedt román nacionalista bukaresti szenátor, Corneliu Vadim Tudor között. A dolgok jobb megértéséhez szükség van némi háttérismeretre. A bukaresti magyar iskola és óvoda, amely ma Ady Endre nevét viseli, olyan épületben működik, amelyben civilizált körülmények között csak az óvodai csoportok és egyetlen sor I–XII. osztály fér el. Ennek ellenére a nyolcvanas évek végén az épületbe még bezsúfoltak nyolc román középiskolás osztályt. Nem annyira a bukaresti gyerekek túlnépesedése, mint inkább okkult politikai és ideológiai szempontok miatt. Ilyen körülmények között a román és a magyar tanulók egyaránt rosszul érezték magukat. Vagyis 1990-ben jogos volt az az igény, hogy a román tagozat más iskolába kerüljön. A politikai közbeavatkozás sem a román, sem a magyar diákoknak nem használt. Olyannyira, hogy ez utóbbiak egy ideig, amíg a felkorbácsolt hullámok el nem simultak, a bukaresti Calvineumba voltak kénytelenek „iskolába” járni. Viszont a konfliktust másként nehezen lehetett kezelni.

Az 1989–1999-es időszaknak tehát az a jellegzetessége, hogy visszaszereztük nagy múltú iskoláinkat.

107 magyarul is beiskolázó középiskolánkból 136 lett. Ezeknek több mint a fele csak magyar osztályokkal szerveződött. Magyar nyelvű képzésben részesülő óvodásaink és iskolásaink összlétszáma 231 893-ra növekedett. Tanulóink a következő tanévre még többen lettek. A statisztikák 236 708 magyarul tanuló ifjút mutattak, annak ellenére, hogy az országos diáklétszám az 1990–91-es tanévre 5,3 millióról 4,8 millióra csökkent. Sajnos, pár év elteltével a magyarul tanuló fiatalok száma is csökkenő tendenciára váltott. Az 1998–99-es tanévre már csak 197 279 tanulót tartottunk nyilván.

(folytatjuk)

(A Maszol.ro honlapon 2017-ben megjelent írás szerkesztett változata)