Férfias játékok voltak azok. Nem hatódtunk meg attól, ha valaki odaállt elénk az iskolaudvaron és teli szájjal fújta a bozgort. Hosszú volt az út hazáig, merthogy akkoriban még gyalog jártuk azt az alig tízperces utat. Nem voltak autóval elénk érkező szülők, sem iskolabuszok. Az óvodába is gyalog mentünk és egyedül.

Megszoktuk, hogy vagyunk mi, akikre a románok időnként rákiáltják, hogy bozgor. Hamar megtanultuk a jelentését is. Nem siránkoztunk, nem panaszkodtunk odahaza, ellenben nagy csatákat vívtunk egymással az iskolaudvaron. Szakadtak az egyenruhák, hempergőztünk, birkóztunk a fűben. Aztán jöttek a rendcsináló tanárok, és nagy kiabálás közepette, de szigorú igazságossággal balra is meg jobbra is kiosztottak egy-egy pofont, és mindenki ment a dolgára.

Kivéve persze, ha valami hétköznapi pofonosztásnál komolyabb dologról volt szó. Mint például, ha nem vittük be hétfő reggel a kijelölt eperlevél-mennyiséget a selyemhernyók etetésére. Vagy ha az osztályunk két hírhedt verekedője a hecc kedvéért leugrott mondjuk a második emeletről. Mert akkor jött Maier, a vékony, hórihorgas igazgató, akitől mindenki rettegett, aki eléje került. Maier pofonjai egy életre elkísérték a delikvenst. Talán még felnőttként is lucskos, izzadt párnáról ébrednek az akkori rosszcsontok, ha a szekusképű Maier igazgatóról álmodnak. Egy, pontosabban két pofon nekem is kijutott Maiertől. Kettő, mert egyet ő soha nem adott. Nem voltam az a kategória, aki Megyesiék csínytevéseit követni tudta, akarta volna. A bűnöm abban állt, hogy hétfőn selyemhernyólevél nélkül állítottam be az iskolába, a derék Maier pedig elcsípett az udvaron. Repültek a pofonok, megismertem, mi a gravitáció. A pofonok utáni földet érés.

Amúgy a bozgorozás hivatalosan nem volt téma. Az együttélés szintjén naponta előkerült, de megmaradt kint az iskolaudvaron. Lerendeztük, mint valami becsületsértést követő párviadalt a nagyszünetek alatt. Aztán következő napra már elillant a harag, békésen fociztunk egymással, míg valakinek megint eszébe nem jutott, hogy otthon az apja vagy az anyja szidta a magyarokat és sokat emlegette a bozgorok anyukáját. Újabb birkózás, újabb hempergőzés, de csak becsengetésig, amikor sietve leporoltuk magunkat és rohantunk az órára. Késni nem volt szabad sem románok, sem magyarok miatt.

Hát ezért mondom azt, hogy a rendszerváltásig még a bozgorozás is kiegyensúlyozott volt. Tudtuk, mire számíthatunk, és a csúfoló is tudta, hogy nem hagyjuk annyiban.

Aztán ’90-től más lett minden. Maier eltűnt a pofonjaival együtt, mi pedig a falusi suliból városi magyar iskolába kerültünk, ahol nem voltak bozgorozók.

Voltak azonban mindenütt másutt. Az újságban, az utcán, a boltban. Rádöbbentünk, hogy kiszabadult a szellem a palackból, a falu békés, zöld gyepes iskolaudvaráról, a mi gyermekkorunkból a tágabb környezetünkbe, a városba és az országba. Persze, lehet, mindig is ott volt mindenütt, csak az ötödikes-hatodikos diák még olyan könnyen tekint a maga kicsi világára. Egy-két pofonnal elintézi, megvédi a becsületét, aztán leporolja magát és megy tovább. Most azonban, annyi év elteltével, amikor megkérdezik tőled a sürgősségen, hogy a kétéves (!) gyermeked miért nem beszél románul; amikor ugyanott olvasod a segítőkész információs táblákat, hogy az ügyeletes orvosok közül ki beszél németül, ki olaszul, a másik meg franciául, de senki sem magyarul; amikor a brassói boltban magyarul szólsz a gyermekedhez, mert ugyan hogyan szólnál másként, és cserébe legalább négy eladónő szidja a magyarok istenét, persze nem feléd fordulva, csak úgy egymás között; szóval most hiányoznak azok az elcsattant gyermekkori pofonok, az iskolaudvar, ahol egy becsületbeli birkózással mindent le lehetett rendezni.

És menni tovább, egyenes derékkal. 

(erdely.ma)