Az etnikumok és vallási közösségek jogainak védelmére a 19. század közepén, vagy inkább második felében kialakult egy nemzeti és egy nemzetközi irány. Előbbi esetében a kisebbségek jogait többnyire az egyes államok törvényhozása szabályozta. Utóbbi nemzetközi konferenciák határozataiban, békeszereződések előírásaiban, továbbá kétoldalú vagy többoldalú államközi megállapodásokban szorított helyet magának. A továbbiakban követjük az említett két irány Romániával kapcsolatos vonatkozásait.
Az 1878-as berlini kongresszus „záróokmányának” 47–53. szakaszai kötelezték Romániát az 1866-ban elfogadott alkotmánya 7. szakaszának módosítására, és így a nem keresztény lakói (zsidók, muzulmánok) állampolgári jogainak megadására. Ugyancsak ide sorolhatók Románia kormányának Bulgária, Görögország és Szerbia kormányaival 1913 nyarán történt diplomáciai jegyzékváltásai a Dunától délre, az említett három balkáni ország területén lévő román iskolák, templomok (egyházközségek) és kulturális intézmények önállóságának védelme érdekében.
Egy határozat
1918 novemberében az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. Addig a dualista monarchia osztrák részéhez tartozó Bukovina 1918. november 28-án egyesült Romániával. Három nappal később – 1918. december 1-jén – a Gyulafehérvárra összehívott erdélyi Román Nemzetgyűlés 1228 mandátummal rendelkező küldötte megszavazta a kilenc fejezetből álló, Erdély Romániával való egyesülését kimondó Határozatot (rezoluție, vagy az eredeti szövegben rezoluțiune: határozat, se nem nyilatkozat – declarație, se nem kiáltvány – proclamație). Az 1918-as Gyulafehérvári Határozat III. fejezetének az új román állam szervezésére, az „együtt lakó népek” jogaira vonatkozó sorai általánosan ismertek. A IX. fejezet szerint „a nemzetgyűlés elhatározta, hogy az erdélyi, bánáti és magyarországi románok ügyeinek további vezetésére egy nagy nemzeti tanácsot szervez, amely teljes jogosultsággal bír majd, hogy a román nemzetet képviselje”. Másnap, a december 2-án összeülő Nagy Nemzeti Tanács (Marele Sfat Național) megválasztotta az Erdély ideiglenes román kormányának számító 15 tagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Ez utóbbi 1918. december 2. és 1920. április 4-e között működött törvényhozó, végrehajtó és adminisztratív jogkörrel. Törvényhozói jogkörét gyakorolva, tevékenysége során 24 dekrétumot fogadott el.
Egy dekrétum
A Kormányzótanács 1-es számú dekrétumának 1-es szakasza szerint az 1918. október 18-a előtt elfogadott (magyarországi) törvények, rendeletek, szabályzatok és törvényes statútumok – más rendelkezésekig – (Erdélyben, Bánátban és Magyarország románok lakta vidékein) hatályban maradnak. A dekrétum 3. szakasza szerint az említett területeken a hivatalos nyelv a román. Más „együtt élő nemzetek” nyelvének használatával kapcsolatban megjegyzi, a végleges törvény általi rendezésig, az 1868/44 (magyar) nemzetiségi törvény rendelkezéseit alkalmazzák, éspedig úgy, hogy szövegében mindenhol a „magyar nyelvet” a „román nyelvvel” helyettesítik. Az említett nemzetiségi törvény preambuluma kimondja, hogy szabályokat hoz „az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve...” A törvény 1. cikkelye szerint Magyarország államnyelve a magyar lévén a magyar országgyűlés és az ország kormányának hivatalos nyelve a magyar. „…a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles formában kiadandók”. 3. cikkely: „Törvényhatósági gyűléseken (törvényhatóságok: vármegyék és néhány törvényhatósági joggal felruházott nagyobb város) mindaz, aki ott szólás jogával bír, akár magyarul szólhat, akár saját anyanyelvén, ha ez nem a magyar”. A 6. cikkely a törvényhatósági tisztviselők nyelvhasználatát, a 7–13. cikkelyek az igazságszolgáltatás és a telekkönyvi hivatalok, a 14–16. cikkelyek pedig az egyházak nyelvhasználatát szabályozzák. A 21. cikkely szerint „a községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni”. (Községeken törvényhatósági joggal fel nem ruházott városokat és falvakat értettek akkor.) 25. cikkely: „Ha magánosok, egyházak, magán társulatok, magán tanintézetek és törvényhatósági joggal nem bíró községek a kormányhoz intézett beadványaiknál nem az állam hivatalos nyelvét használják: az ily beadványokra hozott végzés eredeti magyar szövegéhez a beadvány nyelvén eszközölt hiteles fordítást is mellékelni kell.” Az erdélyi román Kormányzótanács említett dekrétuma 3. cikkelyének utolsó mondata pontosítva a második magyar nemzetiségi törvény rendelkezéseit (az elsőt 1849-ben fogadták el) kimondja, hogy a vármegyékben, ahol egy „együtt élő nemzet” lélekszáma a lakosság lélekszámának legalább ötödét teszi ki (20 százalékát tehát), számukra a közigazgatás és az igazságszolgáltatás saját nyelvükön történjen.
Egy szerződés
Az első világháborút követő párizsi békekonferencián a Szövetséges és Társult Főhatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán) a nemzetiségek, illetve az új terminológia szerint a „faji, vallási vagy nyelvi kisebbségek” védelmét szolgáló rendelkezéseket többek között az új vagy területileg megnövekedett államokkal, így Lengyelországgal, Csehszlovákiával, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal (1929-től Jugoszlávia), Romániával és Görögországgal 1919 folyamán megkötött kisebbségi szerződésekbe vették fel.
Az említett Főhatalmak és Románia között 1919. december 9-én Párizsban aláírt kisebbségi szerződés (a fenti alcím erre utal) 8. cikkelyének harmadik bekezdése szerint: „Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken”. Ugyanazon cikkely, negyedik bekezdés: „A román kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem román nyelvű román állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében méltányos könnyítésekben fognak részesülni”. A 10. cikkely második bekezdése arról rendelkezik, hogy „a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek élvezetéből, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordíttatnak”. Idézzük még a többféleképpen értelmezett 11. cikket: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi autonómiát engedélyezzen”.
A versailles-i békétől a népszövetségi politika felszámolásáig terjedő korban (1919–1940) a nemzetiségi-kisebbségi jogok védelme a nemzetközi jog körébe tartozott. Azután a belső jog inkább az egyes államok törvényhozásának tárgyát képezte. Itt-ott kétoldalú államközi szerződésekben is viszont lehetett látni ilyenfajta rendelkezéseket.
Egy statútum
A második világháborúban a Szövetséges Hatalmak (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia) és Románia között 1944. szeptember 12-én létrejött moszkvai fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye Erdély vagy annak nagyobbik része Romániához tartozását helyezte kilátásba a béketárgyalásoktól függően. Ez csalódást és tanácstalanságot okozott Bukarestben, s némi reményeket táplált Budapesten. A bizonytalanságot fokozta, hogy az 1944. augusztus 23-i fordulat után szeptember-októberben visszatért román közigazgatásnak, több észak-erdélyi településen történt magyarellenes atrocitás (Szárazajta, Csíkszentdomokos, Egeres-Kolozs megye stb.) és számos erőszakos cselekmény után egy november 12-én kelt szovjet utasításra el kellett hagynia Észak-Erdélyt, ahol szovjet katonai közigazgatást vezettek be.
Ilyen előzmények után, 1945. február 7-én Nicolae Rădescu tábornok-miniszterelnök kormánya közzétette az 1945-ös Nemzetiségi Statútum néven ismert 1945/86. számú rendelettörvényt. Ennek 8. és 10., valamint a 12. szakasza az anyanyelvhasználatról rendelkezik az igazságszolgáltatásban, illetve a közigazgatásban. 15. szakasz: „Azokban a városokban és községekben, amelyekben a lakosságnak legalább 30 százaléka nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, az utcák nevét az illető nemzetiség nyelvén is meg kell jelölni”. 18. szakasz: „A román állam biztosítja az anyanyelvi oktatást állami elemi, középfokú és felsőfokú iskolák útján mindazoknak az együtt élő nemzetiségeknek, amelyek megfelelő számú tanulóval rendelkeznek, azoknak a helységeknek a kivételével, ahol a felekezeti iskolák ezeket a szükségleteket kielégítik...”
A statútum eredeti szövegében a „kisebbség” kifejezés szerepelt, de mivel ezt akkor pejoratív értelműnek tartották, a „nemzetiség” kifejezéssel cserélték ki a 1945/629. számú rendelettörvény rendelkezéseinek megfelelően.
Egy táviratváltás
1945. március 6-án Mihály király – szovjet követelésre – a román kommunisták támogatását és Moszkva bizalmát élvező Petru Grozát nevezte ki miniszterelnöknek. Két nap múlva, március 8-án az új miniszterelnök kormánya nevében táviratot intézet Sztálin marsallhoz, kérve a román államhatalomnak Észak-Erdélyre történő kiterjesztését, és kijelentette: „A román kormány tudja, hogy annak a közigazgatásnak, mely bevonul ebbe az országrészbe, védenie kell az együtt lakó népek jogait, s módszereiben az egész lakossággal szemben az egyenlőség elvét kell meghonosítania”. Másnap, március 9-én érkezett meg a generalisszimusz választávirata. „Tekintetbe véve, hogy az új román kormány, amely most vette át az ország kormányzását, Erdély területén a kívánatos rendért és csendért, a nemzetiségek jogainak biztosításáért (...) felelősséget vállal, a szovjet kormány a román kormány közigazgatásának Erdélybe (értsd Észak-Erdély – szerz. megj) való bevezetését megengedi.” A (válasz)távirat, mint jogforrás alapján 1945. március 13-án Észak-Erdélyben újra bevezették a román közigazgatást. Az 1947. február 10-én Romániával aláírt párizsi békeszerződésben a Szövetséges Hatalmak elismerték az 1944. augusztus 23-i fordulat utáni román hozzájárulást az antihitlerista koalíció győzelméhez, és Észak-Erdélyt Romániának adták.
Egy elképzelés
Az eddigi szövegrészek tartalma ma történelem. A múlt után, a közelmúlt fejleményeiről és a jelen feladatairól szólva meg kell jegyezni, hogy az 1989 decembere utáni hazai magyar politizálás legnagyobb hiányossága, hogy nem került tető alá egy átfogó nemzetiségi-kisebbségi törvény. A kisebbségi jogok megfogalmazása szétszórtan különböző törvényekben (közigazgatásról, igazságszolgáltatásról, oktatásról, egyházakról stb. szólókban) történt. Célszerű lett volna és lenne most is ezeket egy statútumszerű jogszabályba foglalni. Jeles jogászprofesszorok és bírák szerint is az 1945-ös Nemzetiségi Statútum érvényben van, csupán nem alkalmazzák, s nem lehet rá hivatkozni. Éppen ezért – egy elképzelés szerint – a keret megvan, csak új tartalommal kell megtölteni (vagy inkább kiegészíteni).
Eszerint a 1945/86. számú újraközölt törvény lenne az új nemzetiségi vagy kisebbségi törvény, átírt, módosított és kiegészített szakaszokkal. Az új tartalomról csak annyit, hogy egyrészt a régi statútumból is maradnának benne szövegrészek, másrészt pedig a jelenleg hatályos törvényekben tallózva, azok egyes rendelkezéseit is át lehetne emelni a régi keretű, nagyrészt új tartalmú törvénybe. Ennek során a 30 százalék 20 százalékra cserélődne az anyanyelvhasználatra vonatkozó rendelkezésekben a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, feliratozásban stb. és közvetlenül a tanügyre vonatkozó szabályozás után következnének a kórházakban, egészségügyi és szociális intézményekben az anyanyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezések. Teljesen új rendelkezéseket is tartalmazhatna, például bekerülhetnének a kulturális autonómiára vonatkozó szakaszok is. A „nagy időkben” kapott jogok számát megtartva ez a múltban, a történelemben „gyökerező” törvény nem lenne annyira kitéve a többpárti demokrácia váltógazdálkodása hullámainak, „kormányokfelettiségét” erőteljesebben lehetne biztosítani.
Németh Csaba
