Nagy B. Sándor
A Házasság hete második estéjén rendkívül izgalmas filmet kínáltak a szervezők az érdeklődőknek. A Teljesen idegenek egy banálisan egyszerű ötleten alapul: mi történne egy baráti kör tagjaival, ha egy közösen eltöltött estén nyilvánossá tennének minden üzenetet, hívást, amely telefonjaikra beérkezik? Vajon mennyi titok lappang azok között, akik évtizedek óta ismerik egymást? Mennyire vagyunk őszinték a barátainkkal? Mennyire vagyunk őszinték a házastársunkkal, élettársunkkal? És saját magunkkal?
Általában unalmasnak tartjuk az olyan embereket, akiknek nincsenek titkaik. Az amerikai házaspárok 40 százaléka bevallottan titkolózik házastársa előtt, bár legtöbbjük csak azt hallgatja el, hogy mennyit költ. A titkolózó házaspárok 48 százaléka nem vallja be otthon az általa vásárolt termék valódi árát, aztán a munkában elkövetett hibák, illetve a gyerekek viselkedésének elhallgatása következik a másik szülő előtt. A válaszadók mindössze két százaléka ismerte el, hogy volt valamilyen titkos házasságon kívüli kapcsolata. Mint kiderült, többnyire azért tartunk titokban dolgokat, hogy házastársunkat megkíméljük a fájó érzésektől. De vajon miért teszünk olyan dolgokat, amelyekkel fájdalmat okozunk?
Igazából tehát nem is az a kérdés, hogy ki merjük-e tenni egymás elé a telefonnak nevezett kis fekete dobozunkat, hanem hogy tudunk-e úgy élni, hogy maradéktalanul fel merjük vállalni önmagunkat. Nem az a döntés kérdése, hogy elmondjuk-e vagy sem, hanem hogy megtesszük-e. Egy apró kísértéssel indul a dolog, aztán elkezdünk titkolózni, és lassan elindul egy folyamat, amelyben ha nem is kell állandóan hazudnunk, soha nem vagyunk egészen nyugodtak, mert ugye, soha nem lehet tudni... S ha nincs is sok esély arra, hogy kiderüljön, még mindig ott van a lelkiismeret-furdalás.
Egy tudatosan vállalt kényszerhelyzet a házasság, amelyben nem azért kitartó az ember, mert senki más nem tetszik neki, hanem azért, mert hozott egy döntést, és erről adott esetben esküt is tett. Mindenki tudja, hogy lesznek még szőke, barna, csinos és jóképű emberek körülötte, de úgy dönt, hogy elkötelezi magát valaki mellett. Tudja, hogy egy kicsit unalmas lesz, hogy egy időn túl valószínűleg hiányozni fognak az új ingerek, hogy lesznek kísértések... A hűség tehát nem adottság, hanem döntés és felelősségtudat kérdése.
De vajon mi számít titoknak, hazugságnak? Ha nem mondjuk el a társunknak, hogy tegnap is rendeltünk ebédet? Ha elhitetjük a gyermekünkkel, hogy csirkehúst eszik, pedig az bárány? Mi az, amit meg kell mondanunk, és mi az, amit nem? Az igazság és a szeretet nem mindig kompatibilis egymással, nem biztos, hogy mindennap emlékeztetnünk kell a társunkat arra, hogy nem olyan csinos már, mint régen... Vajon hol a határ a kimondható és ki nem mondható igazságok között?
Annyi más dolgunk is van az életben, minek cipeljük ezeket a hatalmas terheket? Olyan jó lenne kitenni azt a telefont és megkönnyebbülni végre! Olyan jó lenne újra tisztának, ártatlannak érezni magunkat, de inkább kitaláljuk, hogy miért nem lehet. Csak segíteni akartam, megsajnáltam, ilyen volt a helyzet, ilyen volt a gyermekkorom, te vagy a hibás, mert nem figyeltél rám eléggé...
Rosszulesik, ha más hazudik nekünk, de az nem zavar, ha magunkat vezetjük félre. Talán innen ered minden. Pontosan nem tudjuk, hogy miért tesszük, csak valami bizonytalan félelmet érzünk. Félünk, hogy nem leszünk elég jók, elég szépek. Csak az a végtelen szeretetvágy ne volna bennünk...
