A nagyhatalmak malmai között őrlődő országocska szülötte a történelem sodrásában aztán volt német állampolgár Elzász-Lotaringiában, később pedig francia parlamenti képviselő is. A II. világháborút követő kormányokban a párizsi diplomáciát irányította, fél évig még kormányfő is volt, 1950-re pedig szó szerint alapvető dolgozatával, a Schuman-tervvel megalapozza a későbbi Európai Uniót.

Elképzelései alapján kezdetben a Közös Piac alapító tagállamainak – Franciaország, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a Benelux államok – csupán a szénbányászatát és acéliparát kezdték összeolvasztani; később ezen a biztos alapon épült mind magasabbra az európai közösség folyvást terebélyesedő szervezete, amelynek szíve Luxemburgban dobogott. Utóbb rosszabb idők jártak a miniállamra, miután a néhai egyesülés székházát, a „kis Európa” központját Luxemburg feje fölött és akarata ellenére Brüsszelbe helyezték át. Kárpótlásul ott kapott helyet az Európai Beruházási Bank, az Európai Bizottság, a közös statisztikai hivatal (az Eurostat) és megannyi más integrációs intézmény. Sőt, évente háromszor az Európai Parlament is oda költözik át Strasbourgból.

Az európai egységesedés folyamatában Luxemburg és kiemelkedő politikusai a későbbiekben is kulcsszerepeket játszottak. Közvetítésben, nyelvi és kulturális hídépítésben vitathatatlanul jó munkát végeztek. Már az is beszédes sajátosságuk, hogy gyakoriak a vegyes, német–francia nevek, ezt legismertebb politikusaik – Gaston Thorn, Jaques Santer vagy Jean-Claude Juncker – is jól példázzák. Sőt, az is közös bennük, hogy mielőtt mindannyian az Európai Bizottság vezető tisztségeibe kerültek, évekig álltak hazájuk kormányának élén. Juncker még hatvanéves sem volt, amikor Brüsszel egyik „nagy öregje” lett – nem sokkal azután, hogy megbukott a luxemburgi választásokon. Most már végleges visszavonulását is bejelentette. Vajon ki lesz az utódja?