Ha már tiszteletbeli unitáriussá vált, hát az unitárius templom tanácstermét választotta legutóbbi könyvbemutatója helyszínéül Czegő Zoltán, és három kötetét – Ítéletidő, Magyar igézetek, Unokás zsoltárok – is ismertette a vasárnapi istentisztelet után az eseményre ottmaradt közösséggel.
Mely hálásnak bizonyult, nagy figyelemmel követték előbb Péterfy Ágnes segédlelkésznek az Unokás zsoltárok kapcsán kifejtett gondolatait, majd Kovács István lelkésznek az Ítéletidő verseire reflektáló, a költőt is emberközelbe hozó beszédét: Czegő Zoltán nem a nagy, hanem a tiszta, egyenes szavak embere, akinek verseiben egy magával viaskodó, önmaga keresését könyörtelen őszinteséggel feltáró költő arca mutatkozik meg az olvasónak. Az őszinteség gondolatát folytatva Czegő Zoltán elmondta, soha nem bánta meg, hogy írásra adta a fejét boldogult ifjúkorában, hitvallását így fogalmazva meg: az igazság kimondása, annak szükségszerűsége, az írástudók és papok számára is kötelező érvénye – ez az az út, amelyet követni tud. Soha nem bánta meg, ha netán disznók elé szórt gyöngyöket, de fájt és dühítette, hogy a disznók hol elölről, hol hátulról rúgtak bele. Végezetül az istentiszteleten elhangzottakra visszautalva, arra figyelmeztetett: ha a remény megy veszendőbe, a végtelennek mondott idő pusztul el.
