Ez amúgy nem túl meglepő, a hazai viszonyok ismeretében nem is számítanánk jobbra, ám az Eurostat közlése roppant meghökkentővé válik, ha összevetjük a ziare.com által nemrég nyilvánosságra hozott adatokkal, amelyekből az derül ki, hogy az egész unióból nekünk van a legnagyobb létszámú kormányunk és állami adminisztrációnk. Viorica Dăncilă kabinetje 27 miniszterből áll, közülük három egyben miniszterelnök-helyettes is (az nem változtat a helyzeten, hogy most épp két tárca vár betöltésre); rajtuk kívül 16 személyes tanácsadó segíti munkáját, és összesen 130 államtitkár nyüzsög a Victoria-palotában, a kormányfőtitkárság tényleges létszámát pedig pontosan nem is lehet tudni. A területileg kétszer, a lakosságát tekintve háromszor, az egy főre eső nemzeti összterméket tekintve pedig négyszer akkora Franciaországban a kormányfő 16 minisztériummal és 17 államtitkárral messze jobb életszínvonalat biztosít polgárainak – vajon ennek módját miért nem tudják eltanulni az oly sokszor példaképnek vett baráti államtól?

Hasonló a helyzet a parlamentnél is, amely egy kerek évtizede veszi semmibe a romániai választók népszavazáson kifejezett akaratát a 300 fős, egykamarás törvényhozásról: jelenleg a képviselőház létszáma is magasabb ennél, és 1600 alkalmazottjuk van csak Bukarestben (ehhez még hozzá kell adni a vidéki irodák személyzetét), s közülük 14 közvetlenül Liviu Dragnea házelnök alárendeltje. Ez is döbbenetes arány, és mivel azt is tudjuk már, hogy Romániában az egy (civil) főre eső titkos ügynökök száma magasabb, mint például Amerikában, akkor már nemcsak arról kezdünk képet kapni, hogy mit jelent valójában a kultúrával foglalkozók alacsony részaránya, hanem arról is, hogy miért nincs soha pénz például műemlékvédelemre, Brâncuşi-szoborra vagy az ország több évtizedes elmaradottságának behozására.
Azért az szégyen, hogy nekünk a nehezen begyűjtött közpénzekből jut a világ legnagyobb – egy őrült diktátor által épített és ma alig 30 százalékban belakott – parlamentjének fenntartására, egy mértéktelenül túlduzzasztott és munkája minőségét tekintve nagyrészt túlfizetett állami apparátusra, több tízezernyi speciális nyugdíjra, de kultúrára és gyermekekre ugyanúgy nem telik, mint civilizált kórházakra, korszerű iskolai mosdókra, autópályákra és gyorsvasútra. Mintha az állam célja kizárólag az intézményi basaságok fenntartása lenne – így fest egy olyan ország, ahol nagyon keveseknek fontos a kultúra. Ez a döntéshozók értékrendjének kíméletlenül pontos tükre – az viszont mindannyiunk számára kár, hogy nemigen szoktak belenézni.