Bátor és időszerű témát jár körül Simó Mártonnak az egységes román állam létrejöttének centenáriumán megjelent könyve (*). Benne mintegy kéttucatnyi interjút, dokumentumot, vallomást közöl az erdélyi, székelyföldi román–magyar együttélésről. (Az interjúk jelentős része a Háromszékben is megjelent – szerk. megj.)
Bátor azért, mert nem akárki kockáztatja meg, hogy esetleg kellemetlenségei legyenek a témáról másképp gondolkodók részéről. Időszerű pedig a centenárium miatt is, benne van a levegőben. Jól megfogalmazott előcímek mutatják be azokat a személyeket, személyiségeket, akik vállalták a megszólalás kockázatát, akiknek a portréja látható a könyv első borítóján. Arcok a román–magyar együttélés szellemi jelenéből, Simó Márton exponálásában felragyogó (erdélyi) csillagok, akiknek szellemisége követendő példa.
Jelent meg még hasonló tematikájú könyv Erdélyi csillagok. Arcok Erdély szellemi múltjából címmel a két világháború között, az a magyar transzilván értékekről szólt. Ez, a mostani „erdélyi csillagok” az erdélyiség mai kis és nagy kérdéseiről, gondjairól szól, csak most már a román fél megnyilatkozásaival, román nézőpontból. Belőle a román–magyar együttélés esélyei, lehetőségei, parancsai bontakoznak ki. A tanúságtételek tanulságlevonásokat tesznek lehetővé. Ezekből tallózunk, mintegy érzékeltetve a könyv felvállalt felelősségét.
Sabin Gherman: „Én maradok utolsónak Erdélyben, hogy legyen, aki leoltsa a villanyt, de ha valami csoda folytán az itteni magyarok és a románok rájönnek, hogy vannak dolgok, amelyek nem elválasztják, hanem »végtelenül« közelítik egymáshoz őket, akkor vágyaik teljesülhetnek ezen az Ardeal / Erdély / Siebenbürgen nevű helyen. Mert mi, az itteniek egy sokkal jobb történelmet érdemlünk.”
Tudor Duică: „A transzilvanizmus lényege nem holmi kivagyiság, hanem az egymás ismerete által közösen, szeretetben és harmóniában megélt különbözőség lenne.”
Ştefan Ciocan: „Ebben az Európában egyedülálló multikulturális térben folyton elhintették a magyarok és a románok közti ellenségeskedést, erőltették a kisebbségek asszimilációját, kiárusították a szászokat és a zsidókat, és igyekeztek folyton bomlasztani az autentikus erdélyi értékeket.” Szerinte nagyon fontos a régiók Romániája, a regionális értékek, örökség tisztelete, megőrzése, továbbfejlesztése. Nem a globalizációban, hanem a régiók értékeinek közös felfuttatásában látják a legtöbben Európa jövőjét.
Septimiu Borbil, a Corbii Albi kolozsvári portál publicistája lényegre törően rávilágít, miért is fontos a rálátás a sokarcú múltra: „Ha nem ismered a múlt sokarcúságát, akkor nagy a kockázata annak, hogy elfogadsz bizonyos tévhiteket, hogy hibás értelmezések mentén haladsz, s ezt kivetíted mások felé is.”
A könyv súlypontjában van Gelu Păteanu (Gyalu) bemutatása, aki, habár már nem él, nincs közöttünk, ma is a román–magyar együttélés nagykövete, akinek hetvenkötetnyi magyar irodalmi mű veretes román fordítását köszönhetjük. Aki „a magyar–román kulturális együttlét fáklyájaként élt és égett”.
Emil Aluaş karmester: „Mi, Erdély és a Bánát mai lakói így vagy úgy – vegyes házasságokból származunk.”
Mana Bucur: „Mi, képzőművészek, a nemzetiségek, a rossz szokások a nyelvi korlátok határmezsgyéin átlépve sokat tehetünk a színek és formák segítségével, hogy kis hidak jöjjenek létre, s azok a lelkek közt fennmaradhassanak, megtartva minket és sajátos értékeinket egyaránt.”
Mirela Cara: „Úgy gondolom, hogy sokkal észszerűbb lenne, ha az ország ismert és hagyományos történelmi régiói kaphatnának közigazgatási autonómiát... A magyarok és a románok itt egymásra vannak utalva, olyan ez az élet, mint a házasság. Ha tetszik, ha nem, nekünk jóban-rosszban egy közös térben kell élnünk. És tőlünk függ, hogy ebből kálváriát vagy boldog »házasságot« építünk-e.” Többen is egy házassághoz hasonlították a román–magyar együttélést. És ez a házasság, ez az együttlét nem a legnagyobb szerelemből született. Fontos az egymás iránti tisztelet, együttérzés, közös célok keresése – nagy akaratra, beleérző készségre van szükség e frigy megőrzésére, sugallják a megnyilatkozások.
Tragikus közös múltról vall Andrea Ghiţă, mások meg arról, hogy az élet milyen csodás sorsokat produkál. Példa rá a Bukarestben szocializálódott Vladimir Păduraru életútja, aki Homoródalmáson épített magának házat, és a kapura azt vésette: „Házad lehet bárhol, de hazád csak itthon.” Hogy milyen átjárható a nemzetiségek közötti határ, jól mutatja Tudor Roxána példája is, aki oltyánból székellyé lett, részt vett az Ezer Székely Leány találkozón, és tiszteletbeli székellyé avatták a Pesti Vigadóban.
Múlt és jelen tényeit sorakoztatják fel, aggódnak, hogy Romániának nincs meg az az összetartó ereje, amely egy biztos jövő felé mutasson, hisz négy-ötmillió román vándorolt ki, lett, lesz más államok polgára. Mihai Seman lelkész kivándorolt románok lelkét gondozza egy spanyol szigeten, Ibizán. Úgy látja, a sokszínű, nagy román állam porlik, mint a szikla, széthull, mint oldott kéve: „Én már nem beszélem nagyapám nyelvét, a rutént, az unokám nem tud magyarul, mint ahogyan – feltételezem – az ő unokája már csak spanyolul fog beszélni.” Óvni, segíteni kellene azokat, akik itthon maradtak, még ha magyar anyanyelvűek is – vélekednek többen.
Mint ahogy Smaranda Enache közismert emberi jogi aktivista, a Pro Európa Liga alapító tagja is derűlátó, amikor a többnemzetiségű Erdély sajátosságai védelmében emel szót: „A Székelyföld autonómiája is európai és modern megoldást jelentene, megteremthetné az előzményeit annak, hogy szilárd, kölcsönös lojalitás létezhessen a román állam és a magyar közösség között.” Dél-Tirol példáját idézi. Hiszi, hogy „Románia fel fog növekedni a Gyulafehérvári Határozat szintjére, amelyet nem csak ünnepelni lesz képes, hanem alkalmazni is.” Ez a megnyilatkozások végszava, erre csak azt lehet mondani, hogy: Úgy legyen! Vagy azt, amit a Bánságból származó Popa Ioan Eneida udvarhelyi tanár nyilatkozott: „Jó lenne minél több ismerőst úgy viszontlátni, hogy immár túl vannak a nagy visszatérésen. Én itthon voltam, vagyok és leszek Székelyudvarhelyen, amíg élek.”
A kézirat lezárásakor kiderült, hogy még mások is szeretnének nyilatkozni. Lehet a megnyilatkozásoknak egy második kötete is. Készül a román nyelvű változat, „hiszen nagy szükség és igény mutatkozik transzilvanista jellegű párbeszédre” – írja Simó Márton.
A transzilván tolerancia, jószomszédság jegyében, közös szellemi javaink védelmében írt, szerkesztett könyv ez, fájdalmakat gyógyító, jövőt pásztázó, hasznos kiadvány, amelyet többé már nem lehet megkerülni a román–magyar viszonyok tárgyalásakor. Szót kapott, szót emelt benne egy kis forradalmi szabadcsapat, akik megerjesztik a témáról való gondolkodást, hogy kisüljön belőle a békesség, a jövő kenyere.
A lélektan egyik tétele, hogy mennyire leépítik a negatív érzelmek a személyiség energiáit. Így van ez a közösségek esetében is. A gyűlölet elhervasztja az élet virágait. Hiába fúródnak a levegőbe gyűlöletbeszédek és dübörögnek végig az utcán gyűlölet-tankok, én, Simó Mártonnal együtt, mégis azt mondom: jó nekünk itt a Kárpátok ölén, barátok között.
Mi, erdélyi és székelyföldi magyarok köszönjük azoknak, akik vállalták a könyvben való megszólalást, a baráti, testvéri gesztust. Köszönjük Simó Mártonnak a nemes erőfeszítést, hogy megkereste, kik azok, akik rokonszenveznek velünk, akikre a bajban is számíthatunk, megnyitotta a földnek száját az erdélyiség szellemében. A könyvben megszólaló Cristian Sandache így vélekedik: „Annyi biztos, hogy a jövő majd a mában történő cselekedetek utóhatásaként formálódik.” Ilyen cselekedet Simó Márton könyve is. Várjuk a román változat megjelenését, hisszük, hogy a könyvben megfogalmazódott jövőépítő gondolatok teret nyernek, még a nálunk illetékesebbekhez, a románsághoz is eljuthatnak.
LŐRINCZ JÓZSEF
* Simó Márton: Mi, székelyek és román barátaink. Kiadó: Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport, 2018
