Sokan és sokszor mondták már: az olvasás tulajdonképpen utazás. Közhelynek számít, ezért igaz. De ugyanígy lehet utazás belső, egzotikus tájakra vagy éppen a szomszédos szoba gardróbszekrényébe, emlékeink kiszínezett mélyére egy kiadós beszélgetés is a megfelelő emberrel.
Mózes Attilát olvasva beszélgetünk, vitázunk közben és utazunk – egy hullámhosszon. Mintha valami régivágású úriemberrel utaznánk, aki a maga rigolyáival, szigorával, a hétköznapi tragédiák között is fel-felcsillanó szelíd humorával elgondolkodtat, vitára késztet, társ, esendő és bölcs ember.
„Megboldogult úrfikoromban” – kezdte gyakran meséit Mózes Attila egy pohár akármi mellett. És ő valóban úr volt, a maga szerény, bár néha szinte dzsentris-excentrikus módján: nemcsak életvitele, hanem írásai által is. Másként nem is lehet.
Íróként is megmaradt benne a valamikori tőrvívó: novelláiban, kisregényeiben a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben tud bevinni egy-egy elegáns szúrást, vágást, amitől egy pillanatig eláll a lélegzet, de utána alázattal köszönjük meg ezt a Mesternek. Szigorú próza a Mózes Attiláé: elsősorban önmaga felé szigorú. Olvasóját szinte kötelezi a jóleső alázatra. Esendő emberekről ír, esendő városokról, esendő életekről: néha szigorúan, de mindig megértően.
Igényesség és alázat: talán így határoznám meg Mózes Attila mottóját. Lehet, ő ezzel nem értene egyet. Legyintene: hülyeség, fiam. Az viszont valószínű, hogy Mózes Attilából sosem lesz a szó hagyományos értelmében vett klasszikus. Azért nem, mert ő a mindenkori kortárs, mindannyiunké. Megértjük egymást mi, bársonytalpú leopárdokként osonva az irodalmi prérin, néha elmosolyodunk, látjuk egymást a füstkorom mögött, megéltük a Gonosz színeváltozásait – és kis szerencsével megérjük a vénasszonyok nyarát is.
És mindig lesz ahová visszatérnie mívesen hullámzó, néha áradó történeteinek. Hiszem, nemcsak régi, hanem új medre is lesz mindenkor Mózes Attila írásainak.
GYÖRGY ATTILA
