Korodi Janka színésznő a múlt évad elején szerződött a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz, ahol azóta minden előadásban játszott, pedig még egyetemre is jár, idén mesterizik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán. A Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás főszerepéért tavaly elnyerte a magyar Színházi Kritikusok Céhe legígéretesebb pályakezdőnek járó díját.
– Hogyan lettél színész?
– Egyszer olyan tizenegy-tizenkét éves koromban, amikor épp falun voltunk a nagyszüleimnél, láttam a tévében egy színésznőről szóló portréműsort, és belém nyilallt a felismerés, hogy én is színésznő szeretnék lenni. Annyira erős elhatározás volt ez bennem, hogy a napot és az órát is meg akartam jegyezni, hogy mindig emlékezzem rá. Utána az iskolában is mindig azt mondtam, hogy színésznő leszek, amikor csak szóba került a pályaválasztás. Hetedikes koromban drámaosztályt indított Fazakas Misi és Bartha Loránd a Művészeti és Népiskola égisze alatt, én pedig nagy örömmel jártam erre a képzésre, aztán meghívtak Misiék az Osonó Színházműhelyhez is. Épp abban az időszakban voltam osonós, amikor Schiling Árpád, a budapesti Krétakör Társulat vezetője a Krízis című trilógiáját készítette, amelybe több erdélyi fiatallal együtt én is bekerültem, és sokat turnéztunk mindenfelé. Így csipegettem a színházi élményeket, valahogy természetesen haladva a marosvásárhelyi színművészeti egyetem felé. Gyorstalpalóval készültem fel a vizsgára, de szerencsére egyből bejutottam.
– Hogyan kerültél a Tamási Áron Színházhoz?
– Annak idején az egyik osonós nyári táborban alkalmam volt Bocsárdival is dolgozni. Utána, valahányszor összefutottunk, mindig biztatott, hogy a színire felvételizzem, mert hív engem ez a szakma. Valószínűleg neki is köszönhetem, hogy úgy éreztem: van helyem ezen a pályán. Az egyetemen is látta egy-két vizsgámat, és egyszer csak megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Szentgyörgyre jönni. Nyilván nagyon megörültem, egyértelmű volt a válasz, viszont a szakmai felkészültségemre vonatkozó kételyek és a megfelelni akarás igénye erős félelmet szült bennem. Végül mégis az izgatott várakozás érzése kerekedett felül...
– Jó itthon színésznek lenni?
– Szakmai szempontból nagyon hálás vagyok, hogy ehhez a színházhoz kerülhettem. Az itteni energiák motiválóak. Szeretem a társulatot, azt az erőt, amelyet képviselni tud, szakmailag és emberileg is. Az itthon védelmet nyújt, de vágyva a kalandot és az olyan helyzeteket, amelyekben önállóbbnak kell lennem, néha elengedném ezt a biztonságot.
– Melyek az emlékezetesebb munkáid?
– Igazából minden eddigi munkám emlékezetes volt számomra, beleértve azokat is, amelyekben több volt a kínlódás, mint az öröm. Jó volt a Csehov-vizsgákra való felkészülés az egyetemen, jók voltak az osztálytársakkal létrehozott egyetemen kívüli munkák, az első színházi szerepem, amely a székelyudvarhelyi Tótékban volt, és az egyik legmeghatározóbb próbafolyamat volt eddig számomra az Alice-re való felkészülés.
– Az a jó rendező, aki nagyobb szabadságot ad, vagy aki pontosan tudja, hogy mit vár tőled?
– Zavar, ha egy rendező elvárja, hogy jó legyek, de nem irányít a helyes megoldások felé. Nem félek a szabadságtól, de nagyon fontos, hogy érezzem a bizalmat. Jó olyan rendezővel dolgozni, aki szabadon enged, de közben támpontokat ad a keresgéléshez. Szeretem az olyan a próbafolyamatot, ahol sok mindent ki tudok próbálni, ahol görcsök nélkül játszhatok, felfedezve a lélek igazi mélységeit és a bennem lévő erőket.
– Ha nem színész lennél, mi lennél?
– Gyakran próbálom megmagyarázni magamnak, hogy vajon miért is szeretem a színházat. Talán azért, mert sokkal sűrítettebb, koncentráltabb létmódra kapcsolhatok a próba, az előadás ideje alatt, szeretem azt érezni, hogy minden figyelmemre, érzékenységemre igényt tart a produkció. Mindig féltem a színpadtól, de ha sikerült felülkerekedni a félelmemen, meglepő távlatok nyíltak meg. Azokat a szerepeket is szeretem, amelyek nem állnak közel hozzám, amikor nehéz megkeresni magamban a szükséges indulatokat. Nagyon különleges érzés rácsodálkozni arra, ami bennünk van. Kipróbálnám például a független színházi létet is, ahol nem szorít az idő, mert ez néha nagyon rányomja a bélyegét egy-egy előadásra.
Elég gyakran felteszem viszont azt a kérdést is magamnak: vajon hasznosabbal nem foglalkozhatnék? Nekem szükségem van arra, hogy felfedezzem magam, hogy kipróbáljam ezeket a helyzeteket, de vajon másoknak is fontos ez? Persze nem lehet mindenki orvos, de talán valami kézzelfoghatóbb eredménye is lehetne a munkámnak. Egy csomót szenvedünk, egymásnak feszülünk, rámegy az idegrendszerünk, de vajon mit adunk át ebből az embereknek? Kapnak-e tőlünk valamilyen iránymutatást? Én azt remélem, hogy igen. Ha nem színész, talán óvónő lennék, mert nagyon jól érzem magam a gyermekek között. Néha úgy tűnik, kezdek felnőni, ami nem mindig olyan jó...
