Segítettünk nekik felcipelni az emeletre a tokánnyal teli hatalmas fazekat, a kenyérrel és palacsintával teli ládákat. A finomságok illata egy pillanat alatt otthonos érzéseket lopott a lépcsőház kopott, sötét, torokszorító sivárságába. Az emeleten vidám hangulat fogadott: az egyik lakó épp arról mesélt, hogy reggel ismerősei körében a sertéspestisről beszélgettek, és valaki kifejtette, hogy be kellene perelni Pestet, mert onnan terjed a pestis. Erőtlen poén volt, de ahhoz pont elég, hogy az oldottabb hangulatban könnyebb legyen megszólítani a menedékhely morcos lakóit. „Azért lehetőleg ne ilyen kacagós képeket használjanak!” – mondta valaki a kollégámnak, mialatt én hátrébb húzódtam, és próbáltam szóba elegyedni a hátunk mögött álló jól öltözött, középkorú hölggyel: „Itt tetszik dolgozni?” Szinte biztosra vettem, hogy könyvelő, vagy adminisztrátor az illető, ezért meglepetten hallottam, hogy bizony ő is lakó, a múlt év nyarán került be, miután 16 éves fia elvesztése után súlyos depresszióba esett, és eladta a házát egy közismert üzletembernek, aki átverte…

Egyre nagyobb lett a hangzavar, egyre többen jelentek meg a folyosón, és mindenki vidáman, kedélyes hangon szólította meg a vendégeket. Láthatóan örültek a vacsorának. Az ebédlőnek nevezett szobában a székek és csupasz asztalok mellett egy nagy tévé is volt, de nem működött, amit azonnal szóvá is tett az egyik lakó: „Ezt fotózzák, erről írjanak az újságban, hogy ez vajon miért van itt, ha nem használhatjuk?!” Az egyik társa cinkosan bólogatott... Voltak, akik nem ültek le vacsorázni, hanem lecsukták ételes dobozkájuk tetejét, és azonnal indultak vissza a hálóba. „Várjon, palacsinta is van!” – kiáltották az egyik bácsi után, aki örömmel visszafordult: „Köszönöm, elfogadom” – mondta, majd távozását magyarázandó hozzátette: most nem vagyok éhes, de a reggel még messze van… Egy hölgy a kenyeret nem kéri. „Köszönöm, de most van kenyerem, csak elgazolnám. Adják inkább olyannak a részemet, akinek tényleg szüksége van rá” – mondja szerényen

 „Kérdezhetek valamit?” – szólítom meg az egyik bácsit, de ő szó nélkül kitér előlem. Egy másik ezt mondja: „Én beszélgetni szeretek, de nyilatkozni nem. Inkább valaki mást kérdezzen.” Végül egy idősebb bácsi kötélnek áll, a lépcsőházban beszélgetünk. Nem panaszkodik, de miközben magáról mesél, olyan nyugtalanság vesz erőt rajtam, hogy a legszívesebben elmenekülnék. Társairól nem nyilatkozik, csak annyit jegyez meg halkan: itt is vannak jó és rossz emberek, mint minden közösségben.

Pár nap múlva a hajléktalanszállóval szembeni üzletben vásárolok a kisfiammal. A bolt előtt torzonborz, szakállas férfi a falnak dőlve révetegen néz maga elé. Őt nem láttam a vacsorán, valószínűleg más dolga volt, vagy ittas lévén nem engedték be… Ahogy ránéz a kisfiamra, megenyhülnek a vonásai, elmosolyodik, mintha a morcos külső mögött egy jóságos nagytata lakozna. Vajon van-e unokája, és ha igen, mikor látta utoljára? Várakoznunk kellett, ezért még sokáig néztük az autóból. „Ki ez a bácsi? Miért nem megy el? Miért szomorú?” – kíváncsiskodott a kisfiam, én pedig valami olyasmit válaszoltam, hogy őt kellene megkérdezni. De nem tettük meg.

Valahogy így vagyunk ezzel. Megszoktuk, hogy olyanok is élnek mellettünk, akik gondozatlanok, szomorúak, naphosszat kint állnak a hidegben, és csak néha vacsoráznak. „Mindenki a saját sorsának kovácsa” – mondogatjuk bölcsen, és általában azt is tudjuk, ki hol tévedett. De szorongunk a társaságukban, és kitérünk előlük, mert olyan torznak és zavarosnak érzünk mindent a közelükben, mintha a víz alól szemlélnénk a világot. Minden szavuk, gesztusuk egyszerre igaz és hamis, természetes és természetellenes, létük a valótlan és valóságos határán egyensúlyoz. Eltévedt gyermekekként bolyonganak a világban, de annyira közömbös az arcuk, hogy észre sem vesszük, ha olykor visítanak utánunk.