És nem csak ezért különleges a mai nap, hanem azért is, mert egyúttal ünnepelhetjük, hogy a csapat bejutott a felsőházi rájátszásba, ott vagyunk tehát a nagyok, a hazai legnagyobbak asztalánál. Hogy kifejezetten kedvező most a csillagok állása, azt bizonyítja, hogy végre tényleg hazai pályán zajlik a mérkőzés: nemrég ugyanis Sepsiszentgyörgy városának tulajdonába került az a sportbázis, amelyhez megannyi élmény, emlék, álom és lám, újabban öröm, győzelem, siker, csoda fűződik – mert aligha túlzás mesébe illőnek nevezni mindazt, ami a Sepsi OSK-val történt és történik.

De miközben a csodát tanuljuk, egy-egy fontosabb mérföldkőnél talán nem árt picit hátratekinteni – nekünk, nézőknek, szurkolóknak, de klubvezetőknek, edzőknek, játékosoknak is –, felmérni, honnan indultunk, miként jutottunk el oda, hogy most már azt érezhetjük, szinte nincs lehetetlen. Kezdődött minden azzal, hogy Diószegi László nagyot álmodott – de nem tétlenül várta a csodát, hanem cselekedett, kezdeményezett, dolgozott, segítőkre talált. Ha ő és az álma nincs, akkor ma semmi nincs – nem árt ezt tudatosítanunk, valahányszor okkal vagy ok nélkül méltatlankodunk, elégedetlenkedünk, zúgolódunk, túlzott elvárásokat fogalmazunk meg. Aztán azt is látnunk kell, hogy bár e mostani sikersorozatunk a jelenlegi klubvezetéshez, szakmai stábhoz, Eugen Neagoe vezetőedző nevéhez fűződik, azért ne fedjük el azt sem, kinek az irányításával jutottunk el a hazai labdarúgás élvonalába: Valentin Suciu azóta már Csíkszeredában is kisebb csodát valósított meg, kiütve a Dinamo együttesét, és bejuttatva a harmadik ligás csapatot a Román Kupa negyeddöntőjébe. Ha pedig már visszapillantunk, a mostanság méltatlanul mellőzött Hadnagy Attiláról is szólnunk kell, aki korábban az élvonalat hátrahagyva csatlakozott a Sepsi OSK-hoz, és akinek a góljai nélkül nem biztos, hogy megadatik az esély az első ligás szereplésre.

Azért is fontos eme kis visszapillantás, mert a csapat oly szédületes gyorsasággal lépkedett és lépked egyre feljebb, hogy szinte követni is alig tudjuk. Beleszédülünk olykor, mostanság pedig talán azt is érezhettük, hogy a győzelmeket, az eredményeket hajszolva kicsit mintha könyörtelenebbé, hidegebbé, ridegebbé vált volna kedvenc csapatunk, hiszen ahogy nő a fegyelem, a hatékonyság, úgy fogy a lélek, kopik a romantika. Ne legyenek kétségeink: alighanem a professzionalizálódás velejárói ezek a jelenségek, és mind szükségesek ahhoz, hogy folytatódjék a csoda. De csak az időnkénti visszapillantások, a megélt ünnepek révén lehet a mienk ez a csoda.