László Zsuzsa
Mind a mai napig úgy tudtam magamról, hogy elfogadó, elég sok mindent megértő vagy legalábbis megérteni próbáló ember vagyok. A gyermekeimet is afelé irányítgattam, hogy a nem szokványos, magukban másságot hordozó dolgokkal, jelenségekkel szemben ne ítélkezzenek, próbálják egyszer megérteni és – amennyiben lehet – elfogadni. Mert sokan vagyunk, sokfélék, és mindenkinek joga van úgy élni, ahogyan az neki jó. Természetesen, az egymáshoz való egészséges alkalmazkodás keretein belül. Nagyon úgy néz ki, hogy eredményes volt velük ebbe az irányba lépegetni. Akkor is, ha az enyhén idealistának tűnő hozzáállás nem a könnyebbik út.
Mostanság azonban olyasmik történnek, amik kapcsán újra magamba kell néznem. Lehet, hogy változtam, nincs már meg bennem a kellő nyitottság? Kezdek betokosodni, nem tartok lépést a külső változásokkal, megkopott az elfogadó, megértő szándék bennem? Lehet, mert azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokat kezdek nem érteni. És mielőtt folytatnám, még egyszer hangsúlyozom, soha nem bolygattam, hogy ki miben, miként keresgéli és találja meg a hitét, hogyan és kit szeret. Magánügy, elemi szabadság. Ha valaki, megküzdve a démonaival, megteszi azt a nem könnyű lépést, hogy nemet változtat, vagy választ az önhibáján kívül történt genetikai hiba miatt, annak legnagyobb tiszteletem! (Több kiváló filmet is láthattunk ebben a témában, az egyik legszebb A dán lány, ajánlom mindenkinek, aki nem látta.) Az életemben előforduló emberek, barátok sem ezen szempontok alapján kerültek képbe.
Ezek után térjek végre a tárgyra! Hogy biztos legyek a dolgomban, alaposabban utánanéztem a genderelméletnek, azt hiszem, nem pontosan értelmezzük, annak ellenére, hogy nagyon divatos, fennforgó fogalom. S mit nem értek? Például sehogy sem értem a harmadik nemet. (Arról nem beszélve, hogy vannak kultúrák, ahol többet is számon tartanak.) Aztán nem szívesen látok szakállas nőket estélyi ruhában, nem értem, amikor ilyen-olyan versenyeken kevésbé szakmai, mint inkább „nembeli különcségek” alapján osztogatnak díjakat, nem értem, ami a divatbemutatók kifutóin történik, nem értem, honnan és minek ez az elszántság, amivel az elnemtelenedés irányába tolatunk. A nemtelenség vagy kétneműség nem új jelenségek, mint tudjuk. Fellelhető a mitológiákban, művészetben, irodalomban, drámairodalomban. Máig legkedvesebb szerepem Ariel Shakespeare A viharjából. A nemtelen szellemlény. Az más kérdés, hogy a mi előadásunk utolsó perceiben, amikor Prosperótól visszanyeri a szabadságát, kiderül róla, hogy lány. Akit szabadsága első perceiben megerőszakolnak. Megrázó, újszerű, elgondolkodtató megközelítése volt a nemtelenségnek, a nemtelen szellemnek. Mondjuk gyakran, hogy a munkájában a színésznek is nemtelenné kell válnia, hogy bárkit, bármit el tudjon játszani. A gondolatok szolgálatában. Szóval ősrégi, bonyolult, kimeríthetetlen a nemiség problematikája.
Nincs meg hozzá a kellő tudásom, rálátásom, és nem is az én tisztem valamiféle tudományos boncolgatása, megfejtése a mostani jelenségnek, de nem hagy nyugodni, és egyre inkább zavarba hoz. Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, nem tetszik, ami történik. Ráadásul nem is veszélytelen. Tizenéves fiatalok legújabb szórakozása, hogy fiúból lánnyá, lányból fiúvá alakulnak át egy rövid kis videó erejéig, és nyilvánossá teszik az interneten. És ez már nem játék.
Mindezek a legújabb francia „ötlet” kapcsán fordultak meg a fejemben. Hogy iskolai, hivatalos dokumentumokban az anya és apa úgy szerepeljen, mint szülő egy és szülő kettő. (Vajon én hányas számú lennék?) Lehet, hogy jó szándékú lépés, de elképzelek egy vasárnapi kiruccanást, amikor a türelmetlen gyerek beszól a szüleinek: „egy-kettő, induljunk!” Tudom, hogy rossz poén. Szerintem sem vicces...
