Azt hiszem, a sör már működött bennem, mert arra az ajánlatra, hogy kérjek tőle autogramot, ráálltam. Hatalmas ember volt, legalább két méter, ha nem több, és két törpe testőr mellette, háttal neki, fülükből lóg a kábel, ilyet még akkor a ,,kékszemű fiúk" nem viseltek. De nem akadályozták meg, hogy megveregessem a vállát, és a székely akcentusú ,,Háu ár jú Miszter Tompzon!" beszólással az orra alá dugjak egy kockás jegyzetlapot. Aláírta. És akkor... eszembe jutott egy másik politikai nagygyűlés Sepsiszentgyörgyön, mikor Bartha Árpi félrenyomta könyökkel Maurert, a főminisztert, és lefotózta Ceuşescut, a ,,kis göndört". Hát ez nekem ilyen volt, csakhogy akkor, ott mindenkiben megfagyott a vér. Ha a szekusok észnél vannak, le is lőhették volna a fotóst. Ma már... itt is van akadálymentesítéses programbeszéd, és a budis nénit is drótos gorilla óvja.

Zsarutörténet

Chicagóban az első délelőtt, amikor szélnek eresztettek, sétáltam bámészkodva valahol a Hankock-building környékén. A járda szélén álltam, amikor jött egy sötét szemüveges zsaru ,,fagylaltos motoron", ahogy a filmekben szokták, és megállt nem messze tőlem. Rám nézett, felemelte az ujját, rám mutatott, határozottan felém bökött, majd intett: menjek oda. Belegyökereztem az aszfaltba. ,,Itt is keresnek? Itt is rám álltak! Ez nem lehet igaz! Juszt se megyek oda!"

A zsaru rezzenéstelen arccal megismételte a mozdulatot. Nem lehetett látni a fekete szemüveg miatt, hogy hová néz. Meg voltam győződve, hogy engem fixíroz: ,,Akkor se megyek, csak ha még egyszer int." Intett. Már éppen indultam, amikor periferikus látásomban megláttam egy hajléktalant, aki elindult a rendőr felé.

Hát igen! Kelet-Európában csak téged hívhat a zsaru.

Második zsarutörténet

Másfél hónap telt el az ominózus eset óta. Már otthonosan vezettem házigazdám egyik kocsiját, amit rendelkezésemre bocsátott. Épp színházba mentünk a nejével egy szombat este. Sötét volt, és az ismerős úton csak lelassítottam egy stoptáblánál, ami amúgy is elég furán volt elhelyezve egy T kereszteződésben. Az utcácska jobbról kötött be nekem, de az én egyirányú utamon mindkét oldalon stoptábla. A rendőrség utcája volt, de erre csak később jöttem rá. Lelassítottam, majd továbbmentem. Mikor már majdnem elhaladtam az utca előtt, látom, hogy lámpa gyúl, és egy kocsi elindul utánam. Nekem lámpás kereszteződés jött, és épp zöldre váltott, hát bekanyarodtam jobbra, a Grant Streetre. De ekkor a zsaru már szirénázott is.

— Te, ez utánunk jön.

— Már miért jönne?

Elém vágott, és intett, hogy álljak le mögötte. Megálltam.

A rendőrkocsiból, mint a moziban, kiugrott egy rendőr, és a kocsija fedezékébe menekülve fegyvert rántott. A másik, a sofőr komótosan közeledett. Nem vettem le a kezem a volánról. Mondták, ne csináljak semmilyen gyors mozdulatot, ne szálljak ki, mert ijedtükben lőhetnek.

A rendőr odaért, int, hogy húzzam le az ablakot. Jobb kézzel alányúlok a balnak — az még mindig a volánon —, és letekerem. Szalutál.

— Your driving licence, please...

— Benyúlok a lila zakóm belső zsebébe, és odaadom. Forgatja, a fényképről rájön, hogyan kell tartani a bugyirózsaszín román dokumentumot.

— What is it?... azazhogy ez meg mi a fene?

— International driving licence. Rá van írva franciául is, hogy ,,permis de conduire" — ettől nemzetközi. Ez a világ minden országában érvényes, mondom. Kérlek, fordítsd le neki.

A hölgy lefordítja.

— Yeah, yeah, but not in Illinois! — jelenti ki magabiztosan.

Erre belőlem kirobban a nevetés. Ez is olyan, mint Sinka Mózi Szentgyörgyön, a ,,mindig talpon levő közeg". A rendőr rendőr marad, akárhol szolgál is. A nevetés átragad útitársnőmre is. A rendőr nem érti, mi ilyen mulatságos, átbattyog hát, és megkérdi:

— Asszonyom, önnek van-e jogosítványa?...

— Persze, hogy van, de csak tanuló, és nincs is nálam — küszködi ki magából a fojtogató nevetés alól a hölgy. Most már harsányan nevetünk mindketten. A közeg visszasétál hozzám.

— Do you speak english?

— No!

— No? You are under arrest. És venné elő a bilincset.

— Mit mond, hogy le vagyok tartóztatva?

— Le, le, de nem csak te.. én is...

És most már tombolva nevettünk.

— Utánam jönnek az őrsre, vagy átülnek a mi kocsinkba?

Utánuk, utánuk, csak menjünk már, mert lekéssük a színházat. A rendőr zavartan ismét visszasétál a hölgyhöz.

— Na, de kié a kocsi?

— Ó, hát az a haszbendemé... a férjemé... — mondja a hölgy, és potyog a könnye.

A pali — mármint én — nem tud angolul, a nő negyven-egynéhány évesen nem tud vezetni, de ellopja a férje kocsiját... Nem fogom a szombat estémet két hülyével tölteni, jegyzőkönyvezve — próbálom összeállítani a rendőr gondolatait magamban.

— Na, akkor go! Go! — mondja a rendőr, és behajítja a jogosítványomat a kocsiba.

Hát ennyi! Ennyit jelent a szabadság, még akkor is, ha az ember tudja, rövidesen alá kell merülni.

Csak elutazásomkor tudtam meg, hogy több mint 6000 mérföldet vezettem minden engedély nélkül. Ti. a jogosítványomat egy dollárért minden államban érvényesíttetni kellett volna. Csak azzal a kis fényképes, általuk kibocsátott betétlappal lett volna érvényes. A történet provokálta vigyor tartott is az arcomon még otthon is fél évig, pedig Ceauşescu épp akkor kezdett el begorombulni, tombolt a bornírtság mindenütt. Meg is kérdezte egy szekus, hogy maga mit vigyorog?

— Én azt — válaszoltam —, hogy én tudom, láttam is: nem az egész emberiség van korai halálra ítélve, csak egy része.

Nem értette. Nem csoda.

Sztálin elvtárs Chicagóban

Házigazdáim elvittek egy hétvégi magyar iskolába. Itt próbáltak a kis magyar gyerekek magyarul megtanulni és pótolni nemzettudatból, amit az angol iskola nem adhatott meg. Tulajdonképpen itt döntöttem el, hogy kitelepülök. Úgy éreztem, ha ezek a gyerekek ekkora erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megmaradhassanak magyarnak, akkor nekem is többet kell tennem a magyarságért, a magyarságtudat ápolásáért. Meg kell hát teremtenem a lehetőséget a többet tevésre. Nem lehet a színház büféjében ülni, és várni fél éveket a következő munkára. Oda kell menni, ahol szükség van az emberre, hogy használni, tenni tudjon, ahol szükség van rá! Irány Magyarország! Hát nem így történt, de most már mindegy. Visszaút nincs.

Nos, belépünk, és a folyosón szembejön velem Sztálin elvtárs. Személyesen.

Ez némi magyarázatra szorul.

Kedves barátom, Csernik Zoltán Magyarbogácson orvoskodott, és én meglátogattam. Ő mutatta be Sztálin elvtársat — ő csak így hívta kollégáját, a veres hajú, szeplős, mindig taknyos fogorvost. Tisztességes neve Incze Sztálin Pável volt a szerencsétlennek. Nem nagyon szerette, de mi gonoszan csak Sztálinoztuk a nem túl replikakész, kissé ügyefogyott fogorvost. Anyja zsidó illegális kommunista volt, ki annyira hitt a pártban és az eszmében, hogy ’47-ben, mikor a fia született, Moszkvából engedélyt kérve és kapva, a szerencsétlen gyereket Sztálin Pávelre kereszteltette. Zengett is a dicsőszentmártoni játszótér, mikor anyuka kikiabált a tömbház ablakából, hogy: ,,Sztálinka, gyere fel vacsorázni!"

Az idő nem tett jót a névválasztásnak, de nem volt, mit tenni. Sztálin elvtárs disszidált családostól, mert ő már nem hitt annyira az eszmében s a pártban, most két gyereke itt próbálta megőrizni magyarságát.

Nem tudom feledni szemében a rémületet. Halálosan megijedt, hogy leleplezem — valószínű, bevándorlásakor nem nagyon dicsekedett a nevével. Megölelt, és fülembe súgta: ,,Nehogy elmondd!" Nem is mondtam senkinek. Hálából még azt is elmondta, hogy bár csak technikusként dolgozhatna, ő már rendes fogorvosi tevékenységet folytat — illegálisan. De hálából megcsinálja a fogaimat. Hát, ilyen egy igazi Sztálin.

Halászlé Chicagóban

Amit el lehet rontani, azt el is rontják. Mondott ilyet Murphy, vagy sem, nem tudom. De így van. Csodálatos, de igaz.

Házigazdám 240-es Mercedesének motorja majdnem vadonatúj korában lesült. Menet közben esett ki belőle az olajtartály dugója. Javításra szorult, amit egy ,,újpesti srác" végzett saját műhelyében. A kocsit elhozandó meghívott halászlépartira Chicago jewis-barokk negyedébe. A negyedet jellemzően nem csak zsidók lakták, de a ,,jujujujujj építkezés" miatt így gúnyolták a helybeliek.

A partin meglehetősen sokan voltak. A tulaj tengerészsapkában fogadott, mert motoros jachtja volt a Michigan-tavon, a halat is saját kezűleg fogta a halléhez. Bemutatta a vendégeket és a ,,cigányt", ki egy csodálatos elektromos orgonán szolgáltatta az igen kulturált aláfestő zenét. Diszkrét szürke öltönyös, csokornyakkendős, sovány osztrák úr volt. Civilben cukrász és hobbiorgonista, de oly fokon, hogy az orgonát gyártó cég szakértőjeként a jelen hangszert már ő tervezte. Egy ,,újpesti srácnak" egyszerűen csak a cigány, aki azt húz a pénzéért, amit rendelnek tőle. Megtehette. Magával hozva magyar szaktudását, szorgalmát és ötletességét, old-timerek motorfelújításával foglalkozott. Az öreg autók restaurálása akkoriban kezdett milliomoshobbivá válni. Ha igaz — ott mesélték —, egy texasi milliomos annyi régi kocsit újíttatott fel, hogy már nem lévén, mit csinálnia vélük, egymásra rakatta kerítésnek. (A történetet ott mesélték. Hát ennyi.)

A ,,kapitány" megmutatta a műhelyét. Csodás szerszámok voltak benne. Többek közt egy munkapad, ami egy fémasztalból állt, rajta egy két és fél ujjnyi vastag fémlappal, amit sűrített levegővel, légpárnaként meg tudott emelni, hogy a rajta elhelyezett tizenkét hengeres hengerfej minden szelepnyílása a megfelelő szögben fordulhasson a csiszolókorongok felé. Így egyszerre tudta az összes szelepet tökéletesre csiszolni. S mindez egy emberes munka. Ötletét, találmányát nem kis pénzzel honorálták a pénzes emberek.

Platinaszőke — Marylin Monroe-ra hasonlító, azaz csak szeretett volna rá hasonlítani — felesége lelkesen mesélte halk orgonakíséret mellett, milyen izgató és felejthetetlen élményben volt része Hollywoodban, mikor a ,,mittudoménki sztár" fenekétől még meleg székre rácsüccsenhetett.

Majd elkövetkezett az est fénypontja, a ,,Chicagói halászlé tengerészkapitány módra". Iszonyatos volt. Csak nem csinál egy chicagói tehetős magyar halászlét pontyból vagy harcsából! De nem ám. Lazacból!

Az már illik és sikk. Csak éppen ehetetlen.

(folytatjuk)

A szerző hagyatékából