Amikor hatéves lettem, azt mondtam édesanyámnak, hogy szeretnék varrni. Anyám így felelt: — Kicsi vagy te még, megszúrod az ujjadat. — De én egyre csak erősködtem. Végül édesanyám előhúzott a ládafiából egy piros rongyocskát, és odaadta nekem, aztán piros cérnát fűzött a tűbe, és megmutatta, hogyan fogjam. Dologhoz láttam, de nem tudtam egyforma öltéseket csinálni: az egyik öltés túl hosszú lett, a másik meg nagyon a szélére került, és keresztbe állt. Közben megszúrtam az ujjamat, és szerettem volna visszafojtani könnyeimet, de anyám megkérdezte: — Mi az? — s én nem bírtam tovább, és sírva fakadtam. Ekkor édesanyám játszani küldött.
Este, mikor lefeküdtem aludni, szemem előtt ugrálni kezdtek az öltések; egyre csak azon töprengtem, hogyan tanulhatnék meg mielőbb varrni — és úgy éreztem: oly nehéz dolog ez, hogy sohasem fogom megtanulni. Most pedig, hogy felnőttem, már nem is emlékszem rá, hogyan tanultam meg varrni; és mikor a kislányomat tanítom varrni, csodálkozom rajta, hogy nem tudja jól tartani a tűt.
