Modern kori erdélyi képzőművészetünk egyik meghatározó, konzervatív beállítottságú szobrásza és művészeti pedagógusa a száz éve, 1919. február 6-án Kolozsváron született Márkos András volt.
Szülővárosának Unitárius Kollégiumában folytatott tanulmányai után azok közé a főiskolások közé tartozott, akik az 1940-es impériumváltás miatt két lényeges egyetemi intézmény szakmai tudástárát szívhatták magukba. 1938-ban a Bukaresti Szépművészeti Főiskolán kezdte felsőfokú tanulmányait, majd a II. bécsi döntés után a Budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrászat és pedagógia szakán szerzett diplomát 1944 viharos évében. A két főiskolán olyan neves mesterei voltak, mint Cornel Medrea, Bory Jenő és Szőnyi István, de Medgyessy Ferenc kimagasló szobrásszal is kiváló szakmai kapcsolata volt.
Erdélybe visszatérve Székelykeresztúrra kapott kinevezést, ahol rajztanár volt 1944 és 1950 között, s ahol nemcsak képzőművészként dolgozott, hanem kellő odafigyeléssel fordult a népi élet, a népművészeti értékek, a népi faragászat felkutatása és közkinccsé tétele felé. 1951-től haláláig a kolozsvári Képzőművészeti Középiskola szaktanára volt.
Néprajzi gyűjtőútjainak tapasztalatait szobrászatában is kamatoztatta: határozott tiszteletadással mintázta meg a falu világának embereit, életviteli mozzanatait, a hiedelmek, balladák mély gyökerű világát. Formaalkotó művészként érdeklődése az egykori pogány, bálványt faragó ősiség felkutatására irányult, megfigyelve, hogy mi maradt meg ebből a több száz éve keresztényi közegben továbbadódó népi kultúra tárgyi és nyelvi emlékeiben. A Budai Ilona megrázó balladája volt az a szegmens, amelyben felfedte a pogány kori rezdüléseket, és ezeket átültette saját, e témára mintázott szobraiba (e sorozatának négy változatát a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őrzi). Plasztikáit különféle anyagokban hozta létre: a gipsztől a terrakottán és műkövön át a rezisztensebb kőszobrokig. Pályatársa, Incze János Dés festőművész így ír: „a kőszobor megmintázásában Márkos durva faragással addig ment, míg a mozdulat, a forma meggyőzővé vált, és nagyszerűen tudta, hol kell a faragással megállni, ahonnan a szobrot már a néző a saját képzeletében tovább alkotja”. Szobrai egyaránt hordoznak erős, határozottsággal teli karaktert és líraibb jellemformálást.
Egyetlen méretesebb kültéri plasztikája készült el, Petőfi Sándor egész alakos bronzszobra, amelyet szeretett városának, Székelykeresztúrnak alkotott. Egy egyszerű, nyúlánk, póz és heroizmus nélküli öntudatos Petőfit mintázott meg, enyhén csavart testtartásban, lépő pózban. Az egész alak megjelenésén látszik, hogy valójában nem is a kard, hanem a szellem az ő fegyvere. „Nézésétől mindenki magába száll. Mert e tekintet előtt naggyá nő az igaz, hitet nyer a hitében elgyengülő, bátor lesz a bátortalan és elkotródik a hazug, a gyáva” 2 írta a szoboravatásról közölt riportjában Horváth Arany. Sajnos, a szobrász művészi pályája élete delén megszakadt, és így a szoboravatást már nem érhette meg. 1972 májusában hunyt el, a Petőfi-szoborról pedig 1973 januárjában hullt le a lepel. Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található, amelynek emlékjelét az általa szintén nagyra becsült Benczédi Sándor szobrász faragta kőbe.
Gazdag életműve – amelynek egy jelentős része székelyföldi múzeumok gyűjteményében található –, valamint számos papírra vetett gondolatfuttatása, a korabeli sajtóban megjelent szakmai írásai még feldolgozásra várnak.
SÁNTHA IMRE GÉZA
