Jeszenszky Géza és Neidenbach Ákos kötete, a Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? című könyv jelentette az előadás kiindulópontját, a szerző ugyanis éppen egy erdélyi bemutató körúton vett részt. Jeszenszky ugyanis barátaival sízett térségünkben, ez alkalommal pedig több településen ismertette a kötetet. Az Antall-kormány külügyminisztere, volt amerikai magyar nagykövet Sepsiszentgyörgyön úgy fogalmazott, főként történésznek tartja magát, e könyv pedig „szerelemgyerek”, hiszen tízéves kora óta sízik, s meg akarja győzni honfitársait, hogy a Kárpátok alatt igenis lehet sízni. Erdélyben, a Székelyföldön is egyre több a sípálya, biztatja is a honfitársait, jöjjenek ide, mert számára az a fontos, hogy minél többen sízzenek, hiszen e sport nem csupán élvezhető minden szinten, hanem rendkívül egészséges is. Ő maga is szívműtéten esett át másfél évvel ezelőtt, s meggyőződése, ha nem sportol, nem éli túl. Mindenkinek mondom, hogy ellentétben a legtöbb sporttal, a sízés esetében nem a győzelem adja az igazi örömet, hanem maga a tevékenység – hangsúlyozta.

Történészként alaposan megismerte a magyar sísport múltját, kialakulását, ezt foglalta kötetbe, pontosabban illesztette bele az elmúlt száz év történelmi eseményeibe. Továbbá kiegészítette egy szubjektív résszel is, mert „nem akart úgy meghalni”, hogy ne örökítse meg sízési tapasztalatait, élményeit a magyarországi, illetve a Kárpát-medencei területekről. Magyarországon ma három síközpont üzemel, három hónapos a síszezon, és mintegy félmillióan síznek, ez kevesebb, mint a szlovákiai vagy az ausztriai arány, de azért népszerűsíti folyamatosan a sízést, mert fontosabbnak tartja, hogy tömegek űzzék ezt a sportot, mintsem, hogy nemzetközi versenyeken jó eredmények szülessenek.

Maga a sísport Európában az 1890-es évek közepén, Norvégiából terjedt el, s pár év alatt népszerű lett Magyarországon, az erdélyi hegyekben is. Akkoriban „lábszánkózásként” emlegették, és Buda mellett Kolozsvár és a Tátra jelentették a fontosabb síközpontokat. Péntek János nyelvészre hivatkozva Jeszenszky úgy fogalmazott, kicsit helyesebb, jobb a „sízés”, mint a „síelés”. Aki kezdi, az csak síel, de aki már jól megtanul, az sízik, tette hozzá, s utalt egy százéves hölgy mondására is, aki szerint „sóval sózunk, sível sízünk”. A trianoni békeszerződés igazságtalansága a magyar sísportra is kihatott, hiszen elveszítették a síterepeket is, ám a második bécsi döntés után a magyar sportolók, sízők újra élvezhették a magas hegyeket, és még téli olimpiát is álmodtak a Radnai-havasokban, Borsafüred térségében. Az 1940 és 1944 közötti időszakról korabeli híradórészleteket is vetített, melyek a Hargitán, a Gyilkos-tó környéki és a borsafüredi, igen intenzív síéletre villantottak.

Jeszenszky Géza úgy vélekedett, az elmúlt öt-tíz évben Erdélyben is gyarapodtak a síterepek, ő maga Gyergyócsomafalván találta a legjobb sípályát, s mint hangsúlyozta, a vendégek számát nem lehet korlátozni, de nagyon fontos, hogy ezek a síközpontok magyar kézben maradjanak. Továbbra is nagy lehetőséget kínál a Hargita, illetve a Keleti-Kárpátok, Hargitafürdő fölött ígéretes az egész Csicsói-Hargita térsége, összefogással ki lehetne bővíteni az ottani síterepet, „nem lehetetlen, csak akarat kell hozzá, és nem lehet kizárólag a Jóistenre hagyatkozni”. Ő maga ki is dolgozott egy Hargita-projektet, előterjesztette azt a magyar kormánynak, ám eddig nem volt foganatja. Szerinte ugyanis más sportokhoz hasonlóan a magyar állam azt segíthetné, támogathatná, hogy komoly, felvonós síterepeket alakítsanak ki, és a Hargita más edzőpályák létesítésére is alkalmas lenne.