Ilyen érték lehet a mások iránti együttérzés és tisztelet. Ha gyermekünket önálló személyiségként kezeljük, megtanulja tisztelni a mellette élőt is.

Minden ember megérdemli a figyelmet, függetlenül attól, ki ő vagy egyetértünk-e vele. Ezért is fontos, hogy a gyermekeink jelenlétében soha ne beszéljünk más emberekről negatívan. Ha néha mégis megtörtént, akkor tőlük is bocsánatot kértünk, és elmagyaráztuk, miért helytelen, amit tettünk. A család az a hely, ahol az ember nemcsak tanulhatja, de be is gyakorolhatja, hogy másokkal tisztelettel bánjon.

A mai társadalomban gyakran farkastörvények uralkodnak: az ember legyen kemény, ha kell, és használja az öklét az érvényesüléshez. Nagyon nehéz meghúzni a határt, hogyan védhetjük meg jogainkat úgy, hogy közben azt az embert is figyelembe vegyük, aki ártani akar nekünk. A fiunkat gyakran éri zaklatás az iskolában – legutóbb egy ilyen történet verekedéssé fajult. Kaptam már szemrehányást, hogy nem tanítjuk meg neki, hogyan álljon ki magáért. Én mégis azt mondom, pontosan ezt tettük, csak más eszközökkel – úgy, hogy az öklét ne kelljen használnia.

Az is érték, ha tudunk örülni mások előbbre jutásának. Úgy tűnik, egyre többen gondolkodnak így: „Inkább nem táplálom a saját tehenemet, csak pusztuljon a szomszédé is.” Örülni annak, ha valaki sikert ér el, ha megvehet magának valamit, ami nekem nem is lesz soha, ez az egyik legnagyobb ajándék, amit gyermekeinknek továbbadhatunk. Ez a jellemvonás a hálás szív gyümölcse. Ha a gyermekek megtanulják értékelni azt a jót, ami nekik jutott, értékesebb képesség, mint ha hibátlanul tudnák megoldani a legbonyolultabb matematikai egyenletet. Ezt a képességet már kicsi kortól kezdve jó megtanítanunk. A gyerekeknek gyakorolniuk kell, hogy hálát adjanak Istennek, és másoknak is megköszönjék azt, amit kapnak. Arra is meg kell tanítanunk őket, hogy megosszák másokkal, amijük van.

Jó, ha gyermekeink időben megtanulják: felelősek vagyunk saját gondolatainkért, döntéseinkért és érzéseinkért. Elérkezik az az idő is, amikor döntéseiket saját maguknak kell meghozniuk. De sok szülő nem áll készen arra, hogy ezt tudomásul vegye és engedje is – még akkor is a kisbabát látják benne, aki nem boldogul egyedül, amikor a gyermek már régen felnőtt. Mindent el akarnak dönteni helyette – ki legyen a házastársa vagy hogyan irányítsa a családját. Mélyen megsértődnek, ha a „gyermek” mégis azt teszi, amit ő tart helyesnek.

Nekünk, szülőknek az elengedés leckéjét korán meg kell tanulnunk, de az a legjobb, ha ez fokról fokra megy végbe. Például a gyermek minden születésnapján megállapodhatunk abban, hogy következő évben az életének mely területéért lesz felelős. Ehhez tartoznak olyan dolgok, mint pl. az öltözködés, a zsebpénz felhasználása, a napirend megtervezése, kirándulások vagy szünidő eltöltése és az iskolaválasztás. Szülőként gondolnunk kell arra, hogy egyre gyorsabban közeledik az az idő, amikor saját lábára kell állnia. Mielőtt ez elérkezne, fel kell tennünk a kérdést: vajon tényleg felkészítettük-e gyermekeinket arra, hogy jó és helyes döntéseket hozzanak?

Ebben az első lépés, hogy gyermekünk megtudja: minden döntésének következménye van. Nemcsak azt kell tehát megtanulnia, hogy önállóan döntsön, hanem hogy számoljon is a következményekkel – akár kellemesek azok, akár nem. Ha gyermekünket megpróbáljuk megvédeni saját döntései következményeitől, hosszú távon csak ártunk neki. 

Kertész Tibor,

a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa

(folytatjuk)