Annak a fiatalnak az esetében semmiképp, akinek szülői házát a minap mutatta be az egyik kereskedelmi tévéadó – a riporter szinte önkívületi állapotba került, annyira lelkesedett, amikor meglátta a melegített vizű saját belső úszómedencét, a nem tudom hány hálószobát, a konditermeket, a fürdőszobákat, a lépcsőfeljárat-csodákat… Annyi öröm volt abban a riportban, mintha az egész román társadalom ilyen medencékben lubickolna.

Nos, az ide született vagy születendő gyermek esetében kérdésünk humoros lenne, mert ha tanul, ha nem, az ő jövője, de talán még az unokáié is biztosítva van. Akár munka nélkül is. Ha netán valami csalafintaságon rajta nem kapják a tulajdonost. Nyilván, az ő esetükben nyugodtan leépíthető a romániai iskolarendszer, termelhetik a tanintézetek a tudatlan, hiányosan felkészült, a teljes vagy félanalfabétákat, rabszolgának a tudatlan tömeg sokkal alkalmasabb.

Az is eszembe jutott, hogy a rendszerváltáskor derült ki: a leléptetett volt vezetők helyére lépő újabb nemzedék tagjainak jó része külföldi egyetemeken tanult, idegen nyelveket beszélt. Ennek egyszerű volt a magyarázata: a szülők – főleg az apák – a letűnt rendszerben olyan beosztásban dolgoztak, hogy csemetéiket nyugati egyetemekre küldhették.

Mindez most annak kapcsán került számomra napirendre, hogy napok óta eléggé keserves téma zavarja a vizeket: az oltszemi kisegítő iskolában élő gyermekek, fiatalok jövőbeni elhelyezésének kérdése. Az ő sorsuk már akkor megpecsételődött, szinte kivétel nélkül, amikor megszülettek. Vagy ott felejtették őket az anyukák szüléskor a kórházban, vagy valamivel később mondtak le róluk, vagy humanitárius okok miatt vették el a gyermekeket a felnevelésükre képtelen családoktól. Engem azért érint közvetlenül is ez a dolog, mert két és fél évtizede ilyen tanulókat is tanítok, próbálok nevelni, s igyekszem tőlem telhetően pótolni azt, amit nem kaptak és nem kapnak meg családjuktól. Ha egyáltalán van ilyen. Egy biztos: ezek a gyermekek nem tudják, mi a boldog gyerekkor. Az intézetben a felnőttek, a pedagógusok sok mindennel próbálják kárpótolni azokért a sérelmekért, amelyek őket eddig érték, ezeknek káros hatását teljesen kivédeni azonban nem tudják. Szokták árvaházasoknak nevezni őket, holott sokuknak nem csupán az egyik, de mindkét szüleje él, többen dolgoznak is, de lakhatási körülményeik miatt, s talán kényelemből nem igénylik vissza gyermekeiket. Pedig legtöbbjük jóravaló, munkaszerető, és szeretetre vágyó ember. Ezt mi látjuk, érezzük, de mindent pótolni nem lehet.

Az évek során több rendben meglátogattam diákjaimat oltszemi otthonukban. Rendet, tisztaságot láttam, tapasztaltam. S ami feltűnt: az átlagosnál jobban szerettek, akartak valamivel foglalatoskodni. Lehet, hogy a könyvvel kevésbé. Volt, aki a konyhán segédkezett, mások udvart takarítottak, s ami szembetűnő volt: művelték a kastélyhoz tartozó földet. Büszkén mutatták meg a fóliasátrakat, a friss zöldséget a konyhán használták fel, krumplit termeltek, egy időben disznót is tartottak. Az iskolából hazatérve átöltöztek, aztán irány a kert. Ma erre nincs lehetőség. Azt mondják a tanulók, idegenek dolgoznak ott. A tanács emberei. Úgy tudják, a lovarda, a lóversenyek miatt kell nekik onnan továbbállniuk, mert egyébként ők ott jól éreznék magukat, ha nem lenne ez a bizonytalanság. Emiatt mintha az irántuk tanúsított figyelem is lazább lenne. És tudnak, hogyne tudnának arról, hogy Szotyorban nem fogadták be a hozzájuk hasonlókat, s Baróton is veszélyesnek tartják megjelenésüket.

Azt meg lehet érteni, hogy minden új közösséget bárhol a világon kételyekkel fogadnak. Ám ellenségesen viselkedni, holott még nem is ismerik őket, nem érdemes. Nem érdemlik meg. Én azt is el tudnám képzelni, ha az érdekelt közösség képviseletében valakik elmennének, s legalább megnéznék, kik is lennének jövendőbeli szomszédaik, falustársaik. Zenében, rajzban, táncban, de tanulásban is tehetséges gyerekek is vannak közöttük. Akadnak a nagyobbak között, akiktől a falusi gazdák segítséget is kapnának otthoni munkára, favágásra, kertészkedésre.

Hangsúlyozom: nem ezek a gyermekek a legneveletlenebbek. Viszont vágynak, nagyon vágynak a szép szóra, a nyugodtságra, a kiegyensúlyozottságra, a szeretetre. Osztályközösségükben nem az oltszemiek a kevésbé fegyelmezhetők, hanem azok, akiket szüleik engednek el reggelente iskolába. Megvallom: egy idő óta nincs olyan nap, amikor szóba ne hoznák az ő elköltöztetésük ügyét. És higgye el bárki, nagyon szomorúak.

Még egy példa: az én falumban is felépült egy ilyen ház, amelyet elhagyott gyerekekkel népesítettek be. Könnyű volt megszeretni őket, az iskolában hamar elfogadták jelenlétüket, különösen a szomszédok, akik időnként, főleg ünnepek előtt gyümölccsel, egyéb holmikkal lepték meg őket, de ha a gyerekek segítségére volt szükség, csak szólni kellett, s ők mentek fát hasogatni, elrakni, gyümölcsöt leszedni.

Én azt eldönteni nem tudom, nem is akarom, hogy mi a fontosabb: a lovarda vagy a tanintézet? Csupán emberileg próbálom megközelíteni a kérdést. A döntés azok kezében van, akik bizonyára minden változatot mérlegre tettek. Azt azonban hangsúlyozni akarom: úgy kellene orvosolniuk ezt a nem könnyű, megoldásra váró gondot, hogy ha lehet, a gyermekek tovább ne sérüljenek.

Péter Sándor