Az 1848-as forradalomról szóló írások oldalairól férfiarcok néznek az olvasóra, a főkötős nők legfeljebb lelkes ünneplőként vagy hűséges feleségként jelenhetnek meg. Holott a reformkor nemzeti lelkesedése a magyar nőket is magával ragadta. Bár a kor elvárásai szerint a nőknek is ki kell venniük részüket a haza szolgálatából, de otthon, a családban kell helytállniuk, férjeiket hazafias tettekre buzdítani, gyermekeikből jó honfiakat és honleányokat nevelni.
Ezt a történelmi sorsfordulónkat asszonyok és lányok a férfiakkal egyenrangú szereplőkként formálták, és szép számban akadtak hölgyek, akik igencsak kikívánkoztak e hagyományos női szerepkörből. Szendrey Júlia, Laborfalvi Róza, Szilágyi Lilla és mások a márciusi ifjak partnereiként rengeteg női támogatót toboroztak a szabadság ügyének, de voltak, akik a tettek vagy akár a harc mezejére léptek, mások sebesülteket ápoltak, menekülteket bújtattak vagy éppen csak csendesen szeretteikért aggódtak. Sokan özvegyekké váltak, mások követték férjüket a kényszerű emigrációba, és soha többé nem tértek vissza hazájukba. Akadt, akire megszégyenítés vagy kemény börtönbüntetés várt. Sokan a tragédiából felocsúdva talpra álltak, és minden energiájukat a nemzeti emlékezet ébrentartására fordították. De voltak, akik nem feledtek, nem tudtak megbocsátani a „hóhérnak”, Ferenc Józsefnek. Ismerkedjünk meg e korszak néhány női sorsával.
Gróf Batthyány Lajosné Zichy Antónia
A reformkor műveltebb asszonyai nagy hatást gyakoroltak férjeikre. Így Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hitvese, Zichy Antónia grófnő tudatosan egyengette férje politikai karrierjét, vagy húga, Zichy Karolina, aki férje, Gróf Károlyi György palotáját a politizáló arisztokrata társasági élet egyik központjává tette. Mindketten kulcsszerepet játszottak a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában. Szorgalmazták a magyar ruha viselését, báljaikon divatba hozták a magyar táncot, a magyar nyelv használatát szalonképessé tették a társasági életben. Sok más haladó szellemű asszonnyal együtt szerepet vállaltak a magyar iparcikkek vásárlását szorgalmazó Védegylet tevékenységében.
Gróf Károlyi Györgyné Zichy Karolina
A márciusi ifjak feleségei is szerepet vállaltak a forradalmi eseményekben. Petőfi hitvese, Szendrey Júlia szerepvállalásáról férje naplójából tudunk.
„A forradalmat megelőző éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt – írja a költő –, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Március 13-án Petőfi a Nemzeti dalt írta, Júlia pedig nemzeti színű főkötőt varrt magának. 1849 áprilisában Júlia egy politikai röpiratban arra szólította fel Magyarország hölgyeit, hogy küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.” Akkor még nem gondolta, hogy ő maga is ilyen sorsra jut. Petőfi eltűnése után végső kétségbeesésében már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Kilátástalan helyzetből végül egy újabb házasságba menekült, de a boldogságot többé nem ismerte.
1848 márciusi emlékezete
A márciusi forradalom lelkes hangulata házasságot is eredményezett a márciusi ifjak körében. Jókai a forradalom napjának estéjén a Nemzeti Színházban ismerkedett meg Laborfalvi Rózával. A színházban Jókai beszédet mondott, Laborfalvi Róza pedig – aki aznap a Bánk bánban Gertrudist alakította – nemzeti színű kokárdát tűzött az ifjú író mellére. Ezzel kezdődött szerelmük, s bár mindenki le akarta beszélni Jókait a házasságról, augusztus végén már össze is házasodtak.
Jókainé Laborfalvi Róza
A női szabadságjogok elméleti megfogalmazására is sor került 1848-ban. Egy főrangú hölgy, gróf Teleki Blanka volt az, aki tudatosan vállalta a független nő szerepét. Elébb reform, aztán emancipáció című cikke 1848. május 7-én Jókai Mór Életképek című lapjában jelent meg. Jókai volt szinte az egyetlen a korszak meghatározó férfiai közül, aki fontosnak tartotta a nőkérdés megtárgyalását. Teleki Blanka kiáltványa nemcsak a nemek közötti egyenjogúság követelésének első magyar dokumentuma, de a hazai arisztokrácia részéről ez képviseli a leginkább republikánus hangot a forradalom idején. A grófnőt főleg az keserítette el, hogy még az új törvények is kiskorúakként kezelték a nőket. „Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni még nem tudunk.”
Szendrey Júlia elszántságára is hivatkozott, amikor a férfiak helyett az anyákhoz fordult: „Neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig ephemer, minél hamarább férjhez adandó lényekké.” Radikálisan új hang volt ez, nem is csoda, hogy a férfiak közül senki sem válaszolt rá.
Petőfiné Szendrey Júlia
Teleki Blanka grófnő unokahúga volt Brunszvik Teréznek, aki az első magyar óvodákat alapította, az ő nyomdokán haladva a grófnő 1846-ban leánynevelő intézetet nyitott Budapesten, hogy művelt, a magyar nyelv és nemzet iránt elkötelezett úrilányokat neveljen. Az intézetben szaktanárok tanítottak. Március 15-én a grófnő maga szavalta el tanítványainak a Nemzeti dalt. Kolléganője, Leöwey Klára pedig rendszeresen kivitte a lányokat a márciusi forradalmat követő népgyűlésekre. Pest kiürítésekor az intézet bezárt. Teleki Blanka Debrecenben és Szegeden segítette pénzzel és élelemmel a sebesülteket. A magyar szellemű oktatásért, forradalmi tartalmú könyvek és képek terjesztéséért, 1848-as politikusok rejtegetéséért 1851. május 13-án letartóztatták a grófnőt, és Klárával együtt a kufsteini várba, a legszigorúbbnak számító „császártoronyba” zárták. Később Laibachba szállították, ahol cellájában a hőmérséklet a 10 Celsius-fokot szinte sohasem haladta meg. A grófnő egészségi állapota teljesen megrendült. 1857-ben általános amnesztiával szabadult, de Magyarországon nem volt maradása, az osztrák titkosrendőrség állandóan zaklatta. Végül Németországba költözött, majd Párizsban, húgánál érte a halál 1862-ben. A haldokló utolsó szavai közül egyetlen szót lehetett tisztán kivenni: „Magyarország!” Temetésén a francia közélet kiválóságai is tiszteletüket tették, a magyar emigráció képviseletében pedig Irányi Dániel mondott emlékbeszédet.
A nők a fronton, a háborús körülmények között is megállták helyüket.
Kossuth Zsuzsannát bátyja 1849-ben az „összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezte ki. Felhívására az asszonyok tömegesen jelentkeztek ápolói szolgálatra. Ám a hadsereg vezetői közül többen vonakodtak engedelmeskedni egy nőnek. Mégis – európai viszonylatban is úttörő módon – Zsuzsanna megszervezte a hadiápolást, s mintegy 72 tábori kórházat állított fel. Elkötelezettségét fokozta személyes tragédiája, hiszen társát, Meszlényi Rudolfot, három gyermekének apját 1848 januárjában vesztette el. A depresszióból a szabadságharc eseményei és a hazája iránti tenni akarás ragadta ki. A megtorlás éveit ő is megszenvedte. 1851 decemberében, a Makk-féle fegyveres szervezkedés leleplezésekor őt is elfogták. Egy szál hálóingben hurcolták börtönbe Lujzával, Kossuth másik húgával együtt. Végül 1852-ben a Kossuth család nőtagjait – összesen kilenc gyermekkel együtt – kitoloncolták az országból. Először Brüsszelben telepedett le, majd húgához, Emíliához költözött az Amerikai Egyesült Államokba, de a börtönben szerzett betegségek miatt fiatalon, 37 évesen Amerikában érte a halál.
Voltak nők, akik férfiruhában beálltak magyar honvédnek. Közülük a legismertebb Lebstück Mária – azaz Mária főhadnagy –, aki a forradalom idején Bécsben nevelkedett. A bécsi forradalom napján belekeveredett a tömegbe, és nagy elhatározást tett. Még aznap eladta fülbevalóját, és a pénzből férfiruhát vásárolt, haját rövidre nyíratta, és beállt a bécsi egyetemi légióba, ahonnan a magyarországi német légióba került. A kápolnai csatában megsebesült, ám hősiességéért hadnaggyá léptették elő. Még folyt a harc, amikor Jónák József őrnagy felesége lett, gyermeküket azonban már az aradi börtönben kellett megszülnie. Az apát vasban szuronyos őrök kísérték be a cellába, hogy fiát láthassa. Tudunk Bányai Júlia műlovarnőről, aki Gyula néven csatlakozott egy honvéd zászlóaljhoz, vagy Pfiffner Paula színésznőről, aki a szabadságharcot hadnagyként fejezte be, de még többen vannak azok a női harcosok, akiknek nevét nem jegyezte fel a történetírás.
A megszégyenítés kegyetlen formája jutott ki Madersprach Károly, híres hídépítő mérnök feleségének, Buchwald Franciska asszonynak. A család lelkes támogatója volt a magyar nemzeti ügynek. Haynau augusztus 23-án elfogatta az asszonyt, akit Ruszkabánya főterén nyilvánosan levetkőztettek és megvesszőztek. A szégyent a férj nem élte túl, s még ugyanebben az órában agyonlőtte magát. Az ekkor 45 éves, ötgyermekes családanya 1880-ban halt meg. Gyermekei 1909-ben Ruszkabányán emlékművet állítottak neki.
Szomorú sors jutott az aradi tábornokok özvegyeinek is. Voltak, akik új életet tudtak kezdeni, mint Dessewffy Arisztid ifjú özvegye, akit férjének végakarata szerint bajtársa, Máriássy János ezredes vett feleségül, vagy Leiningen hitvese, aki később férje barátjához, gróf Bethlen Józsefhez ment hozzá. Nagysándor József menyasszonya Klauzál Gábor felesége lett. Más – mint Knezić Károly felesége, Kapitány Katalin – belehalt bánatába. Az olasz származású Lahnerné hazaköltözött Itáliába. De legtöbben egész életükön át viselték a gyászt, mint Lázárné vagy Poeltenberg Ernő galíciai hitvese, aki később Magyarországra költözött. Vécsey Károly a szabadságharc alatt feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök leányát, akitől így búcsúzott: „Utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked.” A szomorú történetet tetézi, hogy a magyar állam csak 1899-ben, tehát a vértanú halála után ötven évvel ismerte el az özvegy jogait és adta vissza Vécsey birtokait. Az asszony 1900-ban bekövetkezett haláláig gyászolta urát.
Az özvegyek legismertebbje, Damjanich Jánosné nyíltan és bátran vállalta a szabadságharc emlékét. Batthyány Lajos gróf özvegyével 1861. március 15-én megalapította az Országos Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, amely még a kiegyezés előtt gondozásba vette a honvédek árváit, számos jótékonysági akcióval híva fel magára a figyelmet. Amikor a koronázás után Erzsébet királyné meglátogatta árvaházukat, a két alapító matróna tüntetőleg nem jelent meg Sisi fogadásán. A hagyomány szerint Batthyányné fia, Elemér gróf beleszeretett Erzsébet királyné unokahúgába, Marie Louise von Wallersee grófnőbe, ám az anya kijelentette: „Gyilkos családba nem nősülünk!” – és még azt is hozzátette, hogy ha fia ezt mégis megtenné, ő azon a napon öngyilkos lesz. Ki tudja, tán ezért Batthyány Lajos miniszterelnök fia sohasem nősült meg.
(Forrás: Múlt-kor, Kovrig Magdolna válogatása)
