Március 10. a székely szabadság napja, ennek kapcsán érdemes feleleveníteni a történelmi hátteret. Az 1848–49-es polgári-demokratikus forradalom és szabadságharc a beavatkozó osztrák és orosz csapatokkal szemben vérbe fulladt a segesvári csata és a világosi fegyverletétel után. Erdélyben a neoabszolutizmus kora, 1849–1859 következett, amelynek a jellemzői a következők voltak.
A neoabszolutizmus kora
Zsófia főhercegné ellenszenvétől főleg a nemzeti törekvéseiket érvényesíteni kívánó magyarok szenvedtek, akikkel szemben a császár (helyesebben a császár nevében a valódi hatalmat gyakorló Zsófia főhercegné) a levert magyar szabadságharc után rendkívül kemény megtorló intézkedéseket foganatosított. A forradalmárokat elítélték, az aradi 13 vértanút kivégezték, másokat várbörtönre ítéltek. Az aradi vértanúk: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, gróf Leininger-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. További kivégzettek: gróf Batthyány Lajos kormányfő, Kazinczy Lajos, báró Perényi Zsigmond, Szacsvay Imre, Csány László, báró Jeszenák János, Tamás András, Konrad Rulikowski, Mieczyslaw Woroniecki, Peter Giron, báró Ormai Norbert és sokan mások. Teleki Blanka grófnőt Lővei Klárával együtt a kufsteini várba, a legszigorúbbnak számító „császártoronyba” zárták.
A forradalmi seregeket és a határőrezredeket lefegyverezték, majd besorozták a Habsburg-hadseregbe. A rendszer támogatói voltak: a bürokrácia, a katolikus klérus, a hadsereg, jellemzői a megfélemlítés, a cenzúra, a központosítás és a németesítés Alexander von Bach belügyminiszter vezetésével. Tömören ez volt a Bach-korszak.
1851-ben a szilveszteri pátens értelmében az 1849-es birodalmi alkotmányt felfüggesztették, átalakították a közigazgatást, a régi vármegyék, körzetek és székek helyett hat katonai kerületet alakítottak meg, Erdélyt elválasztották Magyarországtól és közvetlenül a bécsi udvar irányítása alá került, a Bánság a szerb Vajdaság része volt, Ausztria határain belül. Magas adókat vetettek ki.
Erdély egy nagyszebeni székhelyű katonai kormányzó fennhatósága alatt állt. Katonai és polgári kormányzói Ludwig von Wolgemuth (1849–1851), Karl Philipp zu Schwarzenberg (1851–1858), Friedrich Liechtenstein (1858–1861) voltak. A bécsi udvar gazdasági érdekei összefonódtak az osztrák polgárság érdekeivel, a tőkés fejlődés érdekében a jobbágyságot 1853-ban a Bánságban és 1854-ben Erdélyben felszámolták. Erdélyt beolvasztották az egységes osztrák birodalmi vámrendszerbe.
Az ellenállók
A nemesség passzív ellenállásba kezdett, támogatta a kultúrát és az iskolákat. Így gróf hidvégi Mikó Imre megalapítja az Erdélyi Gazdasági Egyesületet (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (1859). 1859-ben alapították meg a vártemplom melletti épületben a sepsiszentgyörgyi református tanodát is, a Református Székely Mikó Kollégium elődjét.
1854. március 10-én reggel Marosvásárhelyen a Postaréten, a mai Székely mártírok terén kivégezték Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt, majd április 29-én Sepsiszentgyörgyön hasonló hadbírói ítéletet hajtottak végre Váradi Józsefen és Bartalis Ferencen. A dobpergés és a német vezényszavak az öt székely férfiú vértanúságán kívül a Habsburg-ellenes mozgalmak végét is jelezték.
„Ügyünk nem egy ember s nem egy nemzet ügye – írta kivégzése előtt Török János –, hanem egész honunknak, sőt, több, a rabiga alatt görbedő népnek és nemzetnek szent ügye...” A mozgalom, többnyire az 1848–49-es forradalomban részt vett nemesi származású katonatisztek, radikális gondolkodású értelmiségiek, elégedetlen kis- és középbirtokosok, kereskedők, papok és parasztok elszánt csoportja, igyekezett leszámolni az önkényuralommal.
A résztvevők kérlelhetetlen ellenségei voltak a Habsburg- és mindenféle egyéb abszolutizmusnak, reménykedtek egy Európa-szerte kirobbanó forradalomban, s vakmerő vállalkozásukat a negyvennyolcas forradalom emigráns vezetősége ama ígéretének megvalósítására építették, hogy külföldről nyernek katonai segítséget. Remélték, hogy a birodalom valamennyi népe velük fog tartani, sőt, ezen túlmenően általános nemzetközi támogatásra számítottak, s ezért a szervezkedést Bécstől Bukarestig és Varsótól Belgrádig igyekeztek kiterjeszteni. Vezetői különösen számítottak a Román Fejedelemségek haladó erőinek támogatására, és ebből a meggondolásból a mozgalom közvetlen irányítását Bukarestből intézték, a szervezkedés súlypontját pedig a könnyen elérhető egykori székely székekre helyezték.
Minden terrorintézkedés ellenére az 1848-as forradalom emigrációba kényszerült vezetősége óriási népszerűségnek örvendett. A forradalom bukása miatt természetszerűen megcsappant a néptömegek cselekvőképessége. Bekövetkezett a társadalmi mozgalmak apálya. A győzelmes ellenforradalomnak az ötvenes évek elején rendkívül jól kiépített kémhálózata volt és ezenfelül nagyszámú idegen csapatot állomásoztatott Erdély területén. Az osztrák államrendőrség szorosan együttműködött a nyugat-európai rendőrfőnökökkel. A titkosrendőrség buzgó tevékenységére már csak abból is következtethetünk, hogy az ötvenes évek elején több mint négyezer jelentés érkezett Bécsbe, s ezek jelentős része az emigráns forradalmárok tevékenységére vonatkozott. Az osztrák kémhálózat legtöbbször eltúlozott jelentései arra késztették a bécsi köröket, hogy Erdélyben nagyszámú katonaságot tartsanak.
Makk József tüzér ezredes vállalkozott az erdélyi fegyveres felkelés megszervezésére. 1851-ben Makk kiment az Oszmán Birodalomba Kossuth Lajoshoz, és együtt kidolgozták a felkelés tervét. 1851. június 25-én Kossuth írásos meghatalmazást adott Makknak a mozgalom előkészítésére. A felhatalmazás kiterjedt a hadsereg újjászervezésére, a fegyverek és hadi felszerelések beszerzésére is. A mozgalom célja a magyarországi Habsburg-uralom megdöntése, illetve Magyarország függetlenségének kivívása volt, és ehhez a törvényes alapot az 1849. április 14-ei trónfosztás képezte. A mozgalom célkitűzései több változatban eljutottak Magyarországra, de mivel a függetlenség ügyét nem kapcsolták össze a társadalmi átalakulás továbbvitelének szükségességével, és a nemzetiségi kérdést is csak felemás módon kívánták rendezni, nem voltak alkalmasak a felkeléshez szükséges széles tömegbázis megteremtésére.
A szervezkedés központja Bukarestben volt, Nagy József szabómester házában. A mozgalom előkészítésébe Makk az 1848-as forradalomból ismert emberei közül azokat vonta be, akik beszéltek románul: Figyelmessy Fülöp, Rózsafy Mátyás, Szarka László, Borza Áron és Hajnal Róza.
Az összeesküvés szervezete – Giuseppe Mazzini olaszországi szervezkedésének mintájára – az „évszakrendszert” alkalmazta. Az ország területét 12 részre osztották, ezeknek a vezetői voltak a „hónapok”. Ezek megszervezték a területükön a „hetek” (azaz megyék) kialakítását és így tovább lefelé a napokat (községek), órákat, sőt, perceket és másodperceket. A szervezeten belül mindenki csak a felettesét ismerte. A szervezet tagjai nem gyűltek össze nagyobb csoportban, kizárólag csak négyszemközt érintkezhettek egymással. Az összeesküvés tagjai szinte kizárólag közép- és kisnemesek, városi kispolgárok és értelmiségi foglalkozásúak voltak; a tömegbázis jószerével hiányzott.
A szervezkedés közvetlen célja az volt, hogy felfegyverezzenek néhány ezer embert a hegyek között, akik majd zaklatják a császári hatóságokat. A szervezők a legeredményesebbek a „11. hónap”, azaz Székelyföld területén voltak, amelynek élén Török János marosvásárhelyi tanár állt. A másik két erdélyi hónapban – a magyar többségű vármegyéket összefogó „10. hónapban” és a szászföldi „12. hónapban” – a szervezkedés még csak megkezdődött, amikor a rendőrség már megkezdte a letartóztatásokat.
A mozgalomba sikerült beépülnie egy osztrák kémnek: Bíró Mihálynak, aki Török János egyik legközelebbi munkatársa volt. Ignatz A. néven küldött értesítéseket Heydte bárónak, az osztrák hadsereg székelyudvarhelyi körzetparancsnokának. Bíró, aki 1849-ben fogságba esett, annak köszönhette gyors kiszabadulását, hogy bécsi ügynökké vált. 1851 őszén átadta az osztrákoknak az emigrációban tartózkodó vezérektől érkezett utasításokat, a szervezet levelezését és rejtjelkulcsát.
Az árulás következményeképpen 1851 szilveszterén házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos székhelyén. Az ezredest a házigazda Nagy József lélekjelenlétének köszönhetően nem tudták letartóztatni, de iratai a császári hatóság kezére kerültek, és ezek alapján megkezdődött a szervezet módszeres felgöngyölítése. 1852. január 24-én éjjel körülbelül hatvan mozgalmárt tartóztattak le, köztük három nőt, és a nagyszebeni fogházba szállították őket. A külföldre menekült Makk eközben Erdélybe küldte Váradi József volt honvéd főhadnagyot azzal a feladattal, hogy újból építse ki a hálózatot és – tekintettel a várhatóan kirobbanó orosz–török háborúra – gyorsítsa meg a fegyveres felkelés előkészületeit. A várt tömeges csatlakozás azonban elmaradt, Váradi csak egy nagyon kis létszámú csapatot tudott felfegyverezni, amelynek a lakosság passzív magatartása miatt még az élelmezése is gondot okozott. Az osztrák hatóságok így a szabadcsapat tagjainak nagy részét komolyabb erőfeszítés nélkül el tudták fogni, és 1854. február 14-én Váradi Józsefet is kézre tudták keríteni. A letartóztatottak kihallgatása két éven át tartott, majd következett a megtorlás. Az összeesküvés vezetőit felakasztották, a többi résztvevőre 5–18 évi várfogságot szabtak ki.
Rab Sándor
