Minden családban a szülők életfelfogásán, erkölcsi meggyőződésén alapul az élet. Szükséges, hogy igyekezzenek értékrendjüket, hitbeli meggyőződésüket átültetni a gyakorlati életbe.
Természetes, hogy a gyermekeinknek bizonyos dolgokat meg kell tanulniuk: olvasni, a számítógéppel bánni, közösségben élni, eligazodni a világhálón és a világ dolgaiban. Mindez fontos, hogy felkészülhessenek a huszonegyedik századbeli életre. De ha ezeken kívül nem nyújtunk nekik semmi mást, ha nem kapják meg a lelki nevelést, azt jelenti, hogy a létnek csak marginális részleteivel foglalkoztunk, mintha központja nem is lenne. Bizonyos kultúrákban ennek a szellemi középpontnak a felfedezését egyszerűen úgy hívják: megtanulni embernek lenni.
Nem arról van szó, hogy elvont doktrínákból kell kiindulni, még csak nem is a hittani alapfogalmakból, amikre gyakran csak megközelítőleg emlékszik az ember. A gyermekek az iskolában és a hittanórán olyan nagy és szép szavakat hallanak, mint Atya, szeretet, megbocsátás, várakozás, feltámadás, ajándék… Nagy többségük számára azonban ezek csupán „üres dobozok”, jelentés nélküli szavak. Egy ideig még elviselik, majd egyszer csak megunják és eldobják azokat – legtöbbször az egyházzal együtt. Mára már túl sokan feledkeztek el arról, hogy a családnak kell értékes tartalommal megtöltenie ezeket az „üres dobozokat”, a nagy „vallásos” szavakat. Így lesz a család a lelki élet bölcsője, alapja.
Ahol nincsenek kötelező erkölcsi értékek, ott minden bizonytalanná válik: a jogtalanság, a hazugság kimagyarázható, igazolható és megbocsátható. Hogy gyermekeink megtanulják megkülönböztetni a jót a rossztól, annak kulcsa Isten szava. Ha a családban olvassuk és gyermekeink korának megfelelően elmagyarázzuk a Szentírást, ez segít nekik, hogy döntéseik előtt feltegyék maguknak a kérdést: „Mit tenne Jézus a helyemben?” Ha ez az alapkérdés mélyen a szívükbe vésődik, többet ér, mintha hatalmas vagyont hagynánk nekik örökségül.
Szeretem a gyermekeimet. Szívesen megőrizném őket a csalódásoktól és a kudarcoktól. De hiába vagyok az édesapjuk, ez nem áll hatalmamban. Viszont hiszek abban, hogy a Mennyei Atyám (aki nem „nagyapa”, hanem Mennyei Atya a gyermekeim számára is!) még jobban szereti őket mint én, így számára semmi sem lehetetlen.
Csak azt tudjuk átadni, amit magunk is megélünk. A szülők nem tudják meggyőzni gyermeküket az imádkozás erejéről, ha nem imádkoznak velük együtt.
Az újszövetségi evangéliumokban több történetet olvashatunk arról, amikor apák és anyák keresték meg Jézust, hogy gyermekük meggyógyuljon vagy megszabaduljon. Ha bizalommal és hittel imádkozunk, mi is átélhetjük azt a csodát, hogy Isten munkálkodik a gyermekeink élete fölött.
A szülők legnagyobb és legszebb feladata, hogy Istent gyermekeik számára is valóságossá tegyék. Ha bízhatnak abban, hogy Isten szereti őket, vágy ébredhet bennük, hogy ők is hozzá tartozzanak. Ha észreveszik bennünk, és velünk együtt élik át Krisztus szeretetét, ha látják, hogy ez megváltoztat minket, akkor számukra is kívánatossá válik. Vágyni fognak Isten kegyelmeire, szeretetére, megbocsátására, és szívesen ragadják meg a lehetőséget, hogy megváltozzanak, új életet kezdjenek. És ez örök érvényű érték. Szép és gazdag örökség.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
