És valami mégis hiányzik ezekből a produkciókból, vagy éppen túl sok van bennük. Az egyformára csiszolt mozdulatok, a hibátlanul megvalósított koreográfiák tökéletessége elkápráztat, de egyben taszít is. A néptánc ugyanis, amelyből eme csillogó színpadi mű táplálkozik, nem rivaldafényben született. Mezítelen lábak, párként választott seprűnyelek magánya, a világba kiáltott keserűség, csűrök és istállók vígan búsuló közössége gyöngyözte ki. Így történhetett, hogy az egyéni mozgásvilágok önálló renddé, igazi közösségi „termékké” szervesültek, s mi – minő kegyelem – eme folyamatos formálódás végóráiban hellyel-közzel még bele is pillanthatunk az „eredetibe”.

Mindez a Bekecs Néptáncegyüttes Tőkés Zsolt által rendezett Ember az embertelenségben című előadása kapcsán fogalmazódik meg bennem. Mert keresem annak magyarázatát, miért is tud sokkal inkább megszólítani, felrázni, sőt, meghatni egy-egy jelenet, egy-egy ismert táncrendrészlet, mint ama tökéletes, világra szóló produkciók? S az elülő tapsvihar után miért is marad a szellemi gazdagság lelket is betöltő érzése? Hiszen színpadra teremtett táncszínház ez is, a most formálódó műfaj minden elemével, a jelenet-tablók egymásba fonódásának, finom vagy éppen ellenpontozott folyamatával, díszlettel és jelmezzel, az előadók, megformálók tökéletesre törekedésével...

Mégis más, mert ott lüktet benne a néptánc lényege: a földszagú mozgásvilág, a sajátos rend(ünk) sokszínűsége, az egyszerűség nagyszerűsége. Maga az élet. A művészi sallangok, a színpadi klisék, a sehogyan sem megszelídíthető mozgáskultúrák áthallásai hiányában minden mozdulat, hang, gesztus otthonossá válik.

S ott ülünk a nézőtéren, majd kint a színház előtt hazafelé baktatva, s másnap-harmadnap: kívül-belül a Bekecs bekecsébe öltözve.