Mielőtt beszélsz, hallgass. / Mielőtt válaszolsz, gondolkodj. / Mielőtt kritizálsz, várj. / Mielőtt fohászkodsz, bocsáss meg. / Mielőtt feladod, próbáld meg! (Ernest Hemingway)
Ez az írás bizonyára sokakat kényelmetlenül fog érinteni. Az is valószínű, hogy sokan felháborodnak. De reménységem szerint sokak szívét meg is érinti majd, és jobb belátásra bír, hiszen ez lenne vele a célom.
Ez a probléma már egy ideje foglalkoztat, volt időm gondolkodni rajta. Január óta minden szombaton 11 órakor ott vagyok a belvárosi református templom alagsorában vagy udvarán, várva, hogy bár egy gyerek betoppanjon vallásórára. Reménykedve várok, aztán csalódottan hazamegyek, mert – noha hirdettük, és sokakat személyesen is megszólítottunk – mégsem jön senki, nem töri meg a jeget senki. És amíg várok, addig gondolkodom, töröm a fejem, hogy mit lehetne másként tenni, mit rontunk el, hogy ennyire nagy a közömbösség...
De akkor hogy van az, hogy a nagy közömbösségben mégis sokszor szembesülünk kritikával, rosszalló tekintetekkel? Főleg, amikor a lelkészi hivatalban az egyházfenntartási járulék emelkedéséről, esetleg elmaradás törlesztéséről kell beszélnünk az egyháztagokkal. Akkor megszűnik a közömbösség. Sokszor értetlenkedve néznek, hogy mire kell a pénz. „Az egyháznak kellene segítenie rajtunk, nem mi az egyházon” – mondják felháborodva. Vagy: „mit kapok én ebből vissza?” – kérdezik tőlünk tüzes tekintetekkel. „Úgy látszik, itt semmi sincs ingyen. Nem is értem, miért kell keresztelni, konfirmálni!” Nem tudom, szolgatársaim miként reagálnak ezekre a nemtetszést kifejező megjegyzésekre. Én zavarba jövök, attól félek, ha szívem szerint válaszolnék, megsérteném őket.
Aztán van még más kritika is, amivel az egyházat illetik: „rosszul prédikál a pap, nem értem, nem érdekes”. „Nem történik ott semmi izgalmas, minek menjek oda”. „Ciki ifjúsági bibliaórára járni, nem érdemes a gyermeket vallásórára elvinni”. „Csak azért nem fogok templomba járni, hogy mások összesúgjanak a hátam mögött. Nem leszek szentfazék, mint egyesek, akik nagyot gondolnak magukról, s közben pont olyan gyarlók, mint bárki más”. Sorolhatnánk hosszasan a templomos élet ellen felhozott érveket. (Itt hadd mondjak el egy rövidke történetet. Egy férfi odament a lelkészéhez, hogy elmondja: többé nem fog templomba járni, mert tele vannak a templomok rosszindulatú, irigy, gyarló emberekkel, akik csak azért járnak oda, hogy másokat osszanak. A lelkész csendesen hallgatta a férfit, majd ezt válaszolta neki: rendben, de mielőtt végleg hátat fordítanál, kérlek, tegyél meg egy dolgot. Jövő vasárnap, az istentisztelet alatt vegyél a kezedbe egy pohár vizet, s míg én prédikálok, te csendesen járj körbe a templomban. A férfi teljesítette kérését. Istentisztelet után a lelkész megkérdezte tőle: na, kiről sugdolóztak az asszonyok, és miről beszéltek? Jaj, nem tudom, jött a válasz, nem tudtam odafigyelni, mert a pohár vizet néztem, nehogy kiloccsanjon.)
Tudom, hogy bennünk is van hiba.
Sokszor nem úgy prédikálunk, hogy megüsse az értelmet és érzelmet felcsigázó média szintjét. Sokszor belefáradunk, mert úgy érezzük, értelmetlen a munkánk.
Gyakran megkövesedünk, és elfeledkezünk a Semper reformanda (az egyház mindig megújulásra szorul) jelszavunkról. A világ gyorsan változik, nem tudjuk tartani a lépést. Azok az örök értékek, melyeket hirdetünk, nem arról szólnak, hogy mennyire hódolunk be a mai elvárásoknak, és mennyire építjük be az „újdonságokat”. Ezért lemaradunk...
Minden hibánkat beismerve mégis fáj a kritika, mert legtöbbször olyanoktól jön, akik esélyt sem adnak nekünk. Olyanok sokallják az egyházfenntartási járulék összegét, akik soha nem érzik a fűtött templom melegét, nem lapozzák az énekeskönyv lapjait a templom csillárjainak erős fénye alatt, nem kóstolják a szeretetvendégségek finomságait. Fáj, hogy azok nem értik a prédikációt, akik soha nem is jönnek istentiszteletre, de a véleményüket úton-útfélen hangoztatják.
Mindazokat kérem, hogy mielőtt bármit mondanának arra a pudingra, mielőtt véleményt nyilvánítanának ízéről-állagáról, kóstolják meg azt. Mártsák bele kanalukat, szagolják meg illatát, nyalintsák meg és ízleljék aromáját. Kérem a megkeresztelt, kötelességből, elvárásból konfirmált, Isten színe előtt házasságot kötött, de templomhoz nem ragaszkodó testvéreimet, hogy adjanak esélyt az egyháznak: az istentiszteleteknek, a gyülekezeti közösségnek, a bibliaórás alkalmaknak, a vallásóráknak, gyülekezeti kirándulásoknak. Legyenek ott, hogy ismerjük meg őket, ismerjük meg problémáikat, hadd segíthessünk, amennyiben tudunk.
Kérlek titeket, adjatok esélyt, gyertek el, és hozzátok kisebb-nagyobb gyermekeiteket egyaránt. Szeretettel hívunk, várunk benneteket!
Marosi Tünde
