Meleg, nyári napon történt. A cseléd parancsot kapott, hogy a gazdája kertjét meg kell kapálnia. Rosszkedvűen kezdte el a munkát. Azonnal kikelt Ádám ellen, mert szerinte ő volt a kizsákmányolás oka.
A gazda meghallotta az átkozódást, a sok káromkodást, és így szólt a szolgához:
– Mi bajod van Ádámmal? Fogadni merek, hogy az ő helyében te is azt tetted volna, amit ő tett!
– Azt már biztosan nem! Ellenálltam volna a kísértésnek!
– Majd meglátjuk – és meghívta ebédre a szolgát.
A napszámos meg is jelent a kellő időben, és a gazda bevezette az ebédlőbe, ahol minden finomsággal megterített asztal várta már.
– Mindenből ehetsz, amennyit akarsz – mondta a gazda. – Egyedül az asztal közepén lévő lefedett levesestálhoz ne nyúlj, amíg vissza nem jövök.
A napszámos nem sokat kérette magát. Mintha soha nem evett volna, olyan gyorsan és olyan jó étvággyal fogyasztotta a finomabbnál finomabb ételeket, amelyeket felszolgáltak neki. Amikor jól telepakolta magát, a levesestál rejtelmei szinte megbabonázták. A kíváncsiságnak engedve, nagyon óvatosan, szinte csak egy kis résnyire megemelte a fedőt. Villámgyorsan egy egér ugrott ki a tálból. A szolga el akarta kapni, de az egér kisiklott ujjai közül. Elkezdődött a hajsza. A kíváncsi vendég felborított minden széket, és a terítőket is lerántotta az asztalról. A zajra a gazda is bejött.
– Na látod – mondta neki –, a te helyedben én nem hibáztatnám annyira Ádámot és az ő tévedését.
„Én nem! Én más vagyok! Biztosan nem viselkedtem volna így!”
„Milyen buta voltál..., ezt és ezt kellett volna tenned!”
Hány és hány lehetőségünk van arra, hogy másokra mutogassunk. De ne feledjük, aki egy ujjal másra mutat, hárommal mutat magára.
