A romániai alacsony életszínvonalnak, illetve romló életminőségnek köszönhetően ez a kis növekedés is számít a családok döntő többségének, nem beszélve a nehéz körülmények között élőkről, kirekesztettekről, mélyszegénységben tengődőkről. Visszás azonban, ahogy a szociáldemokraták korábban harci lobogójukra tűzték a gyermeknevelési pótlék kérdését, s amikor Iohannis önös érdekektől fűtve játszadozni kezdett a költségvetés aláírásával, Dragneáék azzal vágtak vissza, hogy családok százezrei sínylik majd meg az elnök huzavonáját, s kizárólag ő az oka annak, ha nem élhetnek majd egy kicsikét is jobban. Arról ellenben már nem értekeztek, van-e elég fedezet a szociális kiadások újabb növelésére, megbír-e az egyre aggasztóbb módon eladósodó állam egy újabb kampányízű intézkedést.

Hiszen a szociáldemokraták nem csupán az életszínvonal emelését kívánják elérni sajátos, leegyszerűsített módszereikkel, hanem szavazótáborukat kívánják megtartani, növelni bármilyen áron. S ha ehhez mézesmadzagra van szükségük, annak huzigálásától sem riadnak vissza. Nem mintha nem lenne jogos igény a juttatások emelése, ám ma már az is egyértelmű hogy a kormányoldal nem kizárólag a rászorulók felkarolását célozza. Adományt osztanak, a közalkalmazottakat folyamatosan megkülönböztetik a magánszférában dolgozóktól. Gyakran emlegetett nézet, hogy az állami ágazatokban végrehajtott béremeléseket a magánszféra éppen hogy kitermeli, miközben a magánszférában dolgozók számára illúzió az olyan léptékű fizetésemelés, mint amilyenben az állami alkalmazottak részesültek. S nem csupán pénzügyi juttatásokról van szó, hanem nyaralási kedvezményekről is, a túlburjánzott szabadnapok kérdésében pedig Dăncilă és csapata abszolút bajnoknak számítanak.

Leginkább mégis a szociáldemokraták primitív politikája ijesztő, mindenfajta szociális intézkedés, pénzügyi jótékonykodás ellenére. Hiszen halat adnak híveiknek ahelyett, hogy halászni tanítanák őket. Elvük egyszerű: dobjunk oda egy kicsivel több pénzt, aztán lesz, ami lesz, egy kormányzati ciklust még kihúzunk valahogy, aztán majd meglátjuk. Ez a leegyszerűsített és ostoba szemléletmód jellemzi őket ahelyett, hogy olyan lépéseket tennének, amelyek közép és hosszú távon valóban a mélyszegénység és társadalmi kirekesztettség mérsékléséhez vezetnének. Ennyit tudnak, következetesen felsorakoztatják maguk mellé a segélyből élő, illetve az állami szférában foglalkoztatott szavazóikat – ám arra már képtelenek, hogy olyan összetett, társadalmi, oktatási és egészségügyi intézkedéseket hozzanak, amelyek valóban emelnék a lakosság életszínvonalát.