Pedig ez alkalommal az elnök még véletlenül sem érdektelen jelenséget hozott be a közbeszédbe mint esetleges népszavazási témát: a sürgősségi kormányrendeletekkel való élés vagy pontosabban visszaélés kérdéskörét. Amit – a kormány és a mögötte álló pártok hangos tiltakozása ellenére – márpedig nagyon ideje lenne tisztázni. És ehhez még referendum sem szükséges, elvégre az alkotmány elég egyértelműen fogalmaz, hogy mit is takar e kifejezés, mikor és mire vonatkozóan bocsátható ki egy sürgősségi rendelet, milyen hatáskörrel és hatállyal. A gond csupán az, hogy ezekre a vélhetőleg zavaró tényekre nagyjából a teljes politikum – tisztelet a kivételnek, amibe most az RMDSZ kétségtelenül beletartozik – magasról tesz, nyakló nélkül használva a rendeleteket, nem kímélve egyebek mellett a szerves (sarkalatos) törvényeket sem, amelyek kapcsán az alkotmány ugyancsak szigorúan rendelkezik, ami a módosításukat illeti – csak a parlament, csak adott többséggel és széles társadalmi konszenzussal. Azon pedig már csodálkozni sem érdemes, hogy a rendeletdömping tovább kuszálja az amúgy is zavaros és sok tekintetben átláthatatlan, kaotikusan működő román törvénykezést és jogrendet.

Első látásra a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök által felvetett – egyben a szövetség 2013-ban megfogalmazott javaslata – tűnik az egyetlen lehetséges kiútnak ebből a mesterségesen fenntartott káoszból: eltörölni a sürgősségi kormányrendeletek intézményét, helyette nagyon leszűkíteni, hogy a kabinet milyen alkalmakkor bocsáthat ki egyszerű rendeleteket – parlamenti vakáció, katasztrófa vagy háború idején. Kár, hogy az elképzelésnek az akadálya maga az egész román törvényhozás, döntéshozatal működése. Románia ugyanis lassan harminc év demokrácia- és jogállamiság-kísérlet után nem jutott el oda, hogy valóban egy parlamentáris berendezkedést tudjon magáénak, hatékony, pontos és, ha szükséges, gyors törvényalkotással. A sürgősségi rendeletek létjogosultságát és előretörését pedig pontosan ez adja. Hiszen míg egy kiemelt jelentőségű jogszabály – például adóügyi, de említhetnénk más, a gazdaságra kiható, de akár az egészségügyet vagy az oktatást érintőt – hosszú hónapokig porosodik a parlament valamely házának fiókjaiban, bizottságainál, netán a plénumban tologatják szándékosan az elfogadását, vagy a sorsa attól függ, hogy a paloták közötti harc oltárán feláldozzák-e vagy sem, valakinek, valakiknek mégis dönteniük kell, mielőtt „az újabb vonat is elmegy mellettünk”. Elvégre az országot vezetni kell valahogy, és bizony sokszor gyorsan kell határozni, intézkedni. Az más kérdés, hogy a minőség nem erőssége a román kormányzatoknak – lásd a rendeletek fentebb leírt, a jogrendre kifejtett hatását.

A törvényhozást uraló fejetlenség felszámolásához ugyanakkor messze nem elegendő csupán a sürgősségi rendeletek háza táján rendet vágni. Egy átható és mély reform nélkül ez csak tüneti kezelés. Ezért, ha a politikum csak egy fikarcnyira is komolyan gondolja, gondolná a rendcsinálást, alaposan elgondolkodna a parlament „átszabásán”. A kétkamarás törvényhozás – amint az már többször bebizonyosodott – hatalmas kolonc, és a teljes döntéshozatali mechanizmus megérne egy alapos átgondolást és átszervezést. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a sürgősségi rendeletek kiiktatásához vagy hatáskörük számottevő korlátozásához az sem ártana, ha a mindenkori kormányhatalom (politikai színezettől függetlenül) tisztában lenne azzal, mit is akar – legyen szó egészségügyről, oktatásról, igazságszolgáltatásról, gazdaságról vagy más, az állampolgárok életét alapjaiban meghatározó területről –, és nem csak tűzoltó módszerekkel, fércmegoldásokkal vagy éppen a saját szűk érdekei mentén hozná a döntéseit.