Nem szeretem sem a térdig érő, loknis szoknyát, sem a fehér térdzoknit, sem a vinilinszandált. Hordanom kell mégis, pusztán azért, mert nincs más. Még a V nyakú, fehér rövid ujjút sem állhatom, mert nincs rajta egy fikarcnyi díszítés sem, amitől egyedinek érezhetném.
Édesanyámnak egyszer megesik a szíve, és színes kariókával egy lobogó hajú kislányt rajzol a pólómra. Az óvodai tornaórákból csak erre emlékszem, és hogy milyen kevéssel beéri az öröm. Egyébként, mindent összevetve, sem ruháim anyagát, sem szabásukat, sem érintésüket, sem látványukat nem szeretem. Idegenkedem tőlük. Magamtól is bennük. De legalább az enyéim. A táborban ráébredek, hogy van ennél rosszabb is. Amikor nemcsak esetlen és egyforma, de még csak nem is az enyém: közös – még a bugyi is. Plafonig érő bugyihalmot látok, édesanyám, ahogy érkezés után bevezényelnek egy nagy, klórszagtól bűzlő terembe. Akár egy kifőzde, zsúfolásig tele gyerekkel. Csak itt meztelenül toporognak egy-egy fertőtlenített ruhadarabért. A rendre fehér köpenyes, nagy testű asszonyok vigyáznak. Nem nénik. A nénik kedvesek és karcsúak. Ezek nagydarab, rikoltó húshenger-fehérnépek. Ránk rivallnak – parancsolón, hogy érthetetlen szavaikból is értsük, mit akarnak. Le kell vetnünk magunkról mindent. Még fülbevalóinkat is kiszedik, bár kézzel-lábbal tiltakozunk, mert azzal engedtek el otthonról, hogy fülünkben az aranyhoz soha senki nem nyúlhat. Fiúk, lányok együtt, egymás előtt szégyenkezünk. A fehérnépek ügyet sem vetnek ránk. A fülbevaló nem foglalkoztat már annyira, mint a fehérneműm. Ugyan, hogy halászom ki a sajátomat ebből a halomból?! Csakhamar megértem, hogy erre nem lesz szükség. Kígyózó sorban találom magam. A zsivaj megadóan elül. Lassan, komótosan haladunk a kis ablak felé, melyen egy hájtól löttyedt alkar kolbászujjai újra meg újra kilógatnak egy-egy klórozott bugyit. Értelmetlen az enyém, tied, övé.
A haza sólymai egy szál bugyiban, mezítláb. Napozókalappal a fejünkön. Akár zászlót is lobogtathatnánk, mert céltudatosabban törünk a tengerpartra, mint ünnepi felvonulásokon a dicső jövő felé. A forró szurok hatalma, melyet fellazított a nap heve, a fehérnépek kezére játszik. Mintha frissen öntötték volna, talpunkba ég, hiába kapkodjuk lábunkat. Le mihamarabb az aszfaltról, a tengerpart izzó homokján át, a hűs, tengernyalta sárba. Kéz a kézben, kettesével. Húgom mellettem, a járdaszegélyen. Arányt próbálok szabni a fájdalomnak. A beton kevésbé éget. Ő kisebb, neki nem fájhat annyira. Rendre, ösztönösen önvédelemre rendezkedünk be. Az egyetértés nem igényel egyeztetést. Ervin és Naplevente mögöttünk, Tóni és Melinda előttünk. Ismeretlenbe vetett kis kolóniánk.
Culcă-te și taci din gură!*
Stingeți lumina!**
Deșteptarea!***
Kiabálva, felszólító mondatokban jön felém egy másik nyelv. Szavait, tartalmát nem értem, de az érzést, mely süt belőle, annál inkább. Első idegennyelv-emlékem – idegen nyelvemlékem. Talán ezért marad egy lépés távolságra tőlem akkor is, mikor már jócskán egyenlítettek az életre szóló találkozások. Elsődlegesen a fogság élménye ez a nyelv. Fogságnyelv.
Mi az a Pescăruș? A hely neve. De mit jelent? Hát sirály. Melyik a sirály? Az ott, a madarak patkánya. Körbekerít az értetlenség. Nincs kiút. Csak befelé van szabadulásom. A magam nyelvébe, hogy ne leljen rám az a másik, amelyik ellenségesen rám vicsorít, megértést követel. Számonkéri rajtam önmagát, mint a feltétlen hazaszeretetet, bár még az sem világos, mi a haza. Mert nehezebb megérteni néhány közismert fogalmat, mint megtanulni egy-két ismeretlen kifejezést.
* Feküdj le, és fogd be a szád!
** Oltsátok le a villanyt!
*** Ébresztő!
(VAJDA ANNA NOÉMI Hámozottak című könyvének bemutatója április 23-án 18 órától lesz a Tein Teaházban.)
