A parancsnok teljesítette kérését. A tíz foglyot egy félig földbe ásott bunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. Két hét után már csak Kolbe volt életben, böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést. Végül egy injekcióval oltották ki életét. A családapa, aki helyett halálba ment, túlélte a háborút, 1995-ben hunyt el.

Húsvétban az újjászületést, megtisztulást ünnepeljük, de az újjászületés csak halál, a megtisztulás csak áldozat árán lehetséges. Az üres sírhoz csak nagypénteken át lehet eljutni, ahol semmi más nincsen, csak bűntudat és teljes önfeladás. És a lehetetlenbe vetett hit, hogy bár képtelenek vagyunk megváltozni, valaki azt mondhatja helyettünk a vérpad előtt: Engem vigyetek!

Olyan homályos és bonyolult minden ebben a színes világban, annyi új vallás, tanítás, bölcselet telepedett rá a lelkünkre, hogy alig látjuk már, honnan is indultunk. Annyi új kérdés merül fel, amelyre nem tudjuk a választ. Mi lesz a migránsokkal, a fogyasztással, a globalizációval? Mi lesz az éhező gyermekekkel, a kihalás szélén tengődő állatokkal, a brutális méreteket öltő népszaporulattal? Mi lesz a fertőzött vizeinkkel, a klímaváltozással, mi marad kivágott erdeink helyén...? Minden csak romlik, s fájdalmas a tudat, hogy nem lesz pénzünk a javításra. Pontosabban csak pénzünk lesz, és semmi más. Valahogy így érezhette magát Júdás, amikor hazaindult zsebében a harminc ezüstpénzzel.

E kínzó gondolatok nélkül talán nem is lehet igazi ünnepünk. Hisz a húsvét valójában egy felszabadító érzés, mely túlmutat gyarlóságainkon, gyengeségeinken, mindazon, ami emberi bennünk. A szeretet érzése, amelyre nem szolgáltunk rá, mégis napnál is melegebben ragyogja be az életünket. Nyomasztó terheinkkel való bezártságunkban nyitott ajtó a végtelen felé.