A Román Tudományos Akadémia nemrég megvizsgálta az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatot, és állásfoglalásban hozta tudomásunkra, hogy abban nem ígértek autonómiát a kisebbségeknek, ellentétben azzal, amit a nem akadémikus halandók (köztük a kevésbé nagy tudású történészek) száz éven át hittek.
Ez az eset eszembe juttatta egy régebbi olvasmányélményemet. A bukaresti Polirom Könyvkiadónál 2004-ben látott nyomdafestéket a romániai holokauszt tanulmányozására létrehozott nemzetközi bizottság jelentése, amely a világhálóról is letölthető. Készítői „az 1970-es és 1980-as évekbeli romániai történelemszemlélet jellemzőinek azonosítása céljából vizsgálat tárgyává tették (…) a korszak legfontosabb, meghatározó jelentőségű történelmi tárgyú szakkönyveit”, majd megadták annak a pontos receptjét, ahogyan ezek szerzői a történelmet hamisították. A következőket a fent nevezett (tudomásom szerint magyar nyelven nem elérhető) jelentésből fordítottam. „Az 1960-as évektől (…) nyilvánvaló a nemzeti történelem etno-kizárólagossági irányú kiélezése. Az etnocentrista logika elhanyagolhatónak tekinti és még abban az esetben is kizárja a kisebbségek történetével való foglalkozást, ha olyan drámai eseményekről és szélsőséges intézkedésekről van szó, mint a deportálás vagy a tömeges mészárlás.” (345. old.)
„a) A fasizmust a román néptől idegen, a románok által elutasított, túlnyomó részben importproduktumként írják le, amely nélkülözött minden népi támogatást (…). b) A szóban forgó könyvek Romániát áldozatként mutatják be és felmentik. (…). c) Románia népét tisztára mossák. (…) Még a hadsereg, a rendőrség és a helyi román lakosság részvételével végrehajtott jászvásári pogromhoz hasonló esetekben is találnak felmentést a szerzők (…). d) A legionáriusok mozgalmáról azt sugallják, hogy periferiális jellegű, nem reprezentatív volt. (…). e) A jászvásári pogromról szóló könyv a románok antiszemitizmusa kifejezést leegyszerűsítőnek és misztifikálónak nyilvánítva kijelenti: Közép- és Kelet-Európa nagy részével ellentétben a román talaj nem bizonyult termékenynek a gyűlölet vetése számára. (…). g) A vizsgált munkák hangsúlyozzák a náci Németország és az Antonescu-rezsim Romániája közti különbséget és a román kivételességet a végső megoldás alkalmazása terén. (…) erőltetik a hadsereg felmentését, amely, mint tudjuk, a nacionalista ideológiákban a nemzetet és az országot jelképezi. (…). h) Amikor a román adminisztráció alatti területeken történtekről van szó, rendszeresen kerülik az olyan kifejezéseket, mint holokauszt, végső megoldás, népirtás, ugyanezeket viszont bőkezűen használják mások akcióival szemben. (…) Magyarországnak különleges figyelmet szentelnek. A zsidók szervezett fizikai megsemmisítése terén a náci Németországgal társítják, vagy úgy állítják be, hogy az elfoglalt erdélyi területeken a román lakossággal szemben is ugyanezt a politikát alkalmazta. (…) A történelmi szakfolyóiratok jelentős számú cikket szentelnek a horthysta Magyarországnak, hadjáratot folytatva a szomszéd ország imázsa ellen. (…) Bár a vizsgált könyveket különböző szerzők különböző időpontokban írták, szembeötlő, hogy milyen egységesen torzítva tárgyalják a holokausztot, a fasizmust, általában a második világháború idején történteket. (…) A politikai üzenet nyilvánvalóan elsőbbséget élvez a tudománnyal szemben, alátámasztja a hivatalos propagandát, amelynek rendeltetése a második világháborúban történtek vonatkozásában Románia viktimizálása, dicsőítése és felmentése. (…) Valamennyi vizsgált szerző erőfeszítéseket tesz a Románia területén vagy a román adminisztrálás alatt állt területeken elkövetett atrocitások minimalizálására és annak tagadására, hogy Románia részt vett a holokausztban.” (345–354. old.)
Mindez csupán kóstoló abból, ahogyan a holokauszt romániai történetének tanulmányozására létrehozott nemzetközi bizottság jelentése mérnöki pontossággal leírja, miként hamisították a történelmet Romániában „a korszak legfontosabb, meghatározó jelentőségű történelmi tárgyú szakkönyveinek” olyan „nagy tudású történész” szerzői, akiket meg is neveznek. Íme: Miron Constantinescu, Constantin Daicoviciu, Ştefan Pascu, Constantin C. Giurescu, Dinu C. Giurescu, Mihai Fatu, Ion Spălăţelu, Gheorghe Zaharia, Ion Cupşa stb.
Hogy ezt a régebbi olvasmányélményemet miért éppen a Román Tudományos Akadémiának az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozattal kapcsolatos, 2019. március 21-én közkinccsé tett állásfoglalása juttatta eszembe? Talán, mert egy ideje a „nagy tudású történész” megjelölés hallatán egyre gyakrabban van déjà vu érzésem.
Boros Ernő
