A távolról visszatérő

– Visszatérő vendég Erdélyben, Székelyföldön. Azzal együtt, hogy szeret koncertezni, mi vonzza ide?

– Úgy kezdtem a pályámat lassan húsz éve, hogy rögtön az elején kimentem Amerikába. Hat évet ingáztam, aztán 2005-ben hazaköltöztem. Azon gondolkodtam el, hogy játszhatok New Yorkban vagy Seattle-ben több ezer embernek, de ott abban az évben másik háromszáz klasszikus zenei eseményből lehet válogatni. De egy magyar vagy egy székely kisvárosban jóval kevesebb ilyen esemény van. Azon gondolkodtam el, hol ér többet a munkám. Az ember egy idő után, ha nem kezdi befelé írni az életrajzát, akkor csak a külvilágnak él. Mert az életben nemcsak „követel” rovat van, hanem tartozik is valamivel saját közösségének. Én sokat kaptam, szép anyanyelvet, barátokat, szerelmeket, lehetőségeket, oktatást, úgy gondoltam, ebből kötelességem hazahozni valamit. Ráadásul jó modellt láttam ott működni, hogy beszéltek a hangversenyen, hogy az utca emberét szólították meg a klasszikus zene által, nem csak azt a maroknyi közeget, amely egyébként is kíváncsi erre a műfajra. Nagyon szimpatikus volt az, hogy úgy tekintettek a klasszikus zenére, mint a jó értelemben vett termékre, amelynek kell az arculat, kell a reklám, és el is kell adni. Aztán hamar rájöttem, hogy ezt nem ők találták ki, ezt alkalmazta már Händel, Vivaldi a maga idejében. Az elején persze idegen volt ez itthon, a kollégáim még olyant is irkáltak, hogy Rákász olyan rosszul orgonál, ezért kell beszélnie a koncerten. Aztán később vetíteni kezdtünk a koncerteken, hogy még inkább megszólítsuk a huszonegyedik század emberét. Sikere lett, és többen „olyan rosszul kezdtek játszani”, hogy elkezdtek ők is beszélni meg vetíteni a koncerteken. Nem kell ezt túldimenzionálni, de van ebben az egészben egy küldetéstudat. Persze, el lehetne indulni nyugat felé, én győri születésű vagyok, még közelebb is lenne, csak nekem ott nincs dolgom. Több pénzt keresnék, az biztos, de egy idő után a több csak a semmittevést erősíti. Nézzük meg a Nyugatot, a jólét miatt már önfenntartó reflexét is kezdi elveszíteni az ottani társadalom.

Elmenni a hallgatóhoz

– A klasszikus zene népszerűsítése egyik alapvető törekvése. Összeegyeztető-e a népszerűség a vájtfülűséggel?

– Persze hogy igen, de ha nincs először a vájtfülűség, ha nincs rendesen elkészítve az a műalkotás, akkor én egy álnok csaló vagyok. Nem fércmunkát adunk el jó marketinggel. Az előbb már említettem Vivaldit, ő nem volt jobb zeneszerző, mint a kortársai közül néhányan. Előadóként talán igen, hiszen zseniális hegedűs volt, de azt is tudta, hogy nemcsak tojást kell rakni, hanem kotkodálni is kell hozzá. Például A négy évszaknak adott egy alcímet: A felfedezés és a harmónia csatája. Hát mi a tavasz, ha nem az ifjúság felfedezése, s mi a tél, ha nem az időskor harmóniája? A kettő között az emberi életszakoknak megfeleltethetőek az évszakok. Korántsem igaztalan tehát az alcím, de Vivaldi tudta, hogy ez jól hangzik, s ezáltal veszik meg még többen a kottát, még többen játsszák majd a művet, így lesz ő gazdagabb. Mert ő önállóan építette fel a vagyonát, nem örökölte. Aztán jön háromszáz év múlva egy kölyök, aki azzal kábítja a lányokat, hogy ő orgonaművész akar lenni, és ha a klasszikus zenét említettem, a lányok automatikusan azt mondták: ah, Vivaldi, ah, A négy évszak. Ennyire jó volt a PR-ja. Ezt kell nekünk, klasszikus zenészeknek is érteni, hogy okosan, szépen, tisztán, úgy, ahogy illik ehhez a nagyon nemes műfajhoz, de el kell menni a hallgatóhoz.

Tehetség és meló

– Mikor fedezte fel magában, hogy a zene közelebb áll Önhöz, mint mondjuk az irodalom?

– A kommunizmus idején nem igazán voltak klasszikus polgári családok, a miénk azonban közel állt ehhez. Sok könyvvel, hangszerekkel, édesapám villamosmérnökként zongorázott, templomban orgonált, kórust vezetett, édesanyám is közel állt a művészetekhez, tehát otthonról hoztam magammal az igényt. Olyan négy-öt éves lehettem, amikor nem adta kölcsön a barátnőm a pikuláját, és nem játszhattam azon, pedig olyan szép színes volt, ezért leültem a zongorához, és eljátszottam, amit a pikulán akartam. Kezdetben édesapám foglalkozott velem, aztán az iskolában és azon kívül mások, és egymás után értek a sikerek. Olyan ez, mint amikor az isteni játékosok meglökik a golyót a biliárdasztalon, s az végül belepottyan a klasszikus zenészeket gyűjtő zsebbe, mert ezen a pályán mindig bátorító siker ért.

– A tehetség persze fontos, de a klasszikus zenésznek a sikerhez jóval több kell...

– Úgy fogalmazhatnék, hogy az első és utolsó öt százalék a tehetség. Kell az indíttatás, aztán utána rengeteg favágó munka, a maradék öt pedig az, hogy az ember tud-e annyira különbözni, amiért érdemes őt hallgatni. Ez pedig azt jelenti, ha valakinek a művét eljátszom, neki kell megszólalnia, hiszen őt idézem meg, de ha nem teszem melléje az én hangomat, akkor akár egy iPhone is lejátszhatná. Ebben kell megtalálni a megfelelő arányt, ez az a bizonyos utolsó öt százalék. Egyébként épp ezt a hatalmas, kilencvenszázléknyi melót nem teszi bele nagyon sok tehetséges ember, ezért van tele minden kocsma meg nem értett zsenikkel. S ha tehetek egy kitérőt a beszélgetésben, sok jól képzett ember úgy gondolkodik, hogy én jó vagyok ebben vagy abban, külföldön ezzel ötször annyit tudok keresni. S ha csak a számokat nézzük, igazuk van. De addig, amíg ott vannak, nem építenek kapcsolatokat, karriert, vagyis elvesznek. Minden mindennel összefügg: egy folyamatból nem maradhat ki a sziszifuszi munka, a kapcsolatépítés, önmagunk megformálása, felmutatása.

Érték és rend

– Nem csupán a produkciók címében, hanem ténylegesen is lovag ön, a templomos lovagrend tagja. Mit jelent ez a művésznek, illetve a hétköznapi embernek, milyen kapcsolat van, ha van a kettő között?
– A kettőt muszáj szétválasztanom. A szakmai oldal, vagyis a koncertsorozat kapcsán egy olyan keretrendszert igyekeztem teremteni, amelyre előbb-utóbb felfigyelnek az emberek, és egyértelműen velem azonosítják. Fiatalos, lendületes, olyan arculatot mutat, amelytől az utca embere sem ijed meg. A belbecs minden évben változik, mert mindig mások ülnek a játszóasztal mellett, a király asztalánál, idén ugye, Bach és Vivaldi. A lovagrendi tagságom pedig egy értékrendhez kötődik, a keresztény értékrendhez. De sokkal inkább kulturális, mint vallási értelemben (bár ezzel lovagtársaim zöme nem biztos, hogy egyetértene). Vannak egyszerű lovagi eszmények, amire szívesen gondolunk ma is. Nevezhetjük ezt konzervativizmusnak, hiszen ez az eszmevilág azt akarja megőrizni, amit szeret, az időben kikristályosodott értéket. Szemben a progresszivizmussal, amely soha nincs otthon, mindig a bizonytalan jövőbe tekint, utópiát kerget. A konzervativizmus megnevezi a nemzeti, az emberi értékeinket, amelyekre büszkék lehetünk. Fontos a kapcsolati tőkénk, az emberi viszonyaink, miért kellene ezt kidobni az ablakon csak azért, hogy valami szép jövő felé masírozzunk újra meg újra? És ez nem elvont dolog, a hétköznapok része. Például indítottam egy alapítványt, amellyel fiatal kárpátaljai és erdélyi tehetségeknek adnánk lehetőséget koncertezni az anyaországban és fordítva, nemzetben gondolkodó művészeket hoznánk ide, lehetőleg minél kisebb településekre, ahol kevés ilyen esemény van, vagy egyáltalán nincs. Szellemileg kell megteremteni a megkötő erőt, s erre a magas művészet szerintem alkalmas, de úgy, hogy minél eldugottabb helyekre vigyük el, és érthetővé, élvezhetővé tegyük mindenki számára. Ezért alakult a Rákász Gergely Alapítvány, amely a tőke és támogatók gyűjtésének időszakában van.

– Ilyen sokrétű munka és elképzelés mögött egy embert vagy egy csapatot képzeljünk el?

– Én egy földönfutó zenész vagyok, tele ötletekkel, de a kivitelezés, az csapatmunka. Elgondolkodtam azon, hogy mit tudok én tenni, hogy a magyar sorsot egy kicsit jobb mederbe tereljük. Hát ezt...

Hatás

– A mostani produkcióban hogyan találkozik a két zeneóriás különböző világa és mindez a közönséggel?

– Az 1700-as évek elején a weimariak kapnak egy belevaló, fiatal, jóképű, tökös karmestert, de nekik nem Bach, hanem inkább Vivaldi kellene, mert ő az akkori értelemben vett divatos zenész. S akkor Bach fölveszi a kesztyűt, és azt mondja, hogy rendben van, ha a nőknek Vivaldi kell, megkapják. De nem kezdi fúrni, hanem néhány művét átírja orgonára. Azzal viszont az elején nem számol, hogy benne mekkora változást hoz ez a játék, hogy ezek a gáláns olasz formák milyen könnyen belesimulnak az ő szigorú, precíz német keretei közé, és rövid tíz év alatt a sarkaiból fordul ki a művészete. Ezt a tíz évet mutatom meg a produkcióban, játszom egy Bach-mesterművet, amely még a Vivaldi-hatás előtt született, aztán eljátszom Vivalditól a Telet, hogy az olasz mester párhuzamos világába tekintsünk bele, játszom egy Vivaldi-koncertet Bach átiratában, a végén pedig az olasz koncertet Bachtól, ami a megérkezés, a szinte olasz Bach zenéje. Persze lesz vetítés, magyarázat, mesterművek, egyszóval igazi látványkoncert.