A moldvai magyarokról két beszámolót ír latin nyelven. Az elsőt 1780-ban írja meg, 1783-ban jelenik meg a pozsonyi Magyar Könyv-Ház című kötetben. A másodikat Batthyány Ignác erdélyi püspök kérésére állítja össze egy évvel később. Ezekben elmondja, hogy a moldvai magyarok 62 településen élnek, akik kilenc plébániához tartoznak. A két jelentést már Csíkdelnén írta. 1768. december 14-től ő az egyházmegye papja, amelyhez Delne központtal Csíkpálfalva és Csíkcsicsó is tartozik. Történt ugyanis, hogy a királynő 1765. december 14-én a vizsgálat alá vontakra általános amnesztiát hirdetett, közöttük a Moldvában lakozókra is. Azok azonban meg lévén elégedve sorsukkal, nem nagyon törekedtek hazatérésre. Annak reményében, hogy Zöld Péterrel többen jönnek haza, neki is kegyelmet adtak. Így tér vissza több hívével együtt, még száz arany jutalmat is kap. A menekültek ott maradt részét később Hadik András Bukovinában telepíti le.

Megkeseredetten, de egy kicsit megnyugodva költözik be a delnei plébániára. Az anyakönyv, amelyet 1765-től vezetnek, szinte tükrözi a sokat szenvedett ember lelkiállapotát. Első bejegyzéseit mintha remegő kézzel írta volna, sokszor olvashatatlannak, egy kissé rendetlennek tűnnek. Később letisztulnak, pontosabbak lesznek az anyakönyv rubrikái. Már az ő keze írása alapján lelek rá második Salamon Albert nevére. Első Salamon Albertről is van előbbi bejegyzés. A rájuk erőszakolt katonaság felvétele után valahogy csak rendesebb mederbe terelődik az életük. Katonaság erre vagy arra, csak megnősül valamikor 1765 táján, hogy hol, azt nem tudni, mert az anyakönyv nem beszél erről. Az általános gyakorlat szerint házassági anyakönyvezés a mátka falujában történt. A delnei anyakönyvben nincs erről bejegyzés. Nem tudom tehát, hogy hol mondták ki a boldogító igent, hová valósi volt Catarina Vágási. De azt már a delnei anyakönyvből tudom meg, hogy 1765 augusztusában ők keresztelik meg Michael Farkas és Catherina Ferencz Marcella névre hallgató leánykáját. Nem tudom, mi történhetett közben, mert egy év múlva ismét ők keresztelnek, ezúttal Clárát. Lehet, hogy az első keresztgyermek meghalt, bár nincs nyoma a matricolumban, de a komaság maradt, folyamatosodott. 1767-ben már náluk keresztelnek. Február 28-án megkeresztelik Salamon Albert és Vágási Katalin Catharina nevű lányát. A keresztszülők neve olvashatatlan. Aztán szünet, a szinte minden évi gyermekáldás leáll. Biztosan nehezen éltek. Nyakukon a nagy adókkal, a gyengén termő földekkel, az állandó határőrizettel, a katonai exercérozásokkal sűrített mindennapjaikban nem lehetett nyugalmas az életük. És túl kellett élni az 1770-es pestisjárványt is. 1771-ben végre megszületik a fiú, akit ugyancsak Albert névre keresztelnek Stephanus Lukácsék. Második Salamon Albert születését már Zöld Péter írja be, elég hebehurgyán, mert se a hónap, se a nap nem olvasható ki, elmarad a keresztanya neve is, akinek nevére egy másik bejegyzésben lelünk. András Éva névre hallgatott, s valószínű, hogy nem voltak pálfalviak, mert ilyen nevűek nemigen voltak a faluban. Lehet, hogy Vágási Katalin szülőfalujából jöttek keresztelni. A következő évben Zöld Péter megkereszteli a Stephanus névre hallgató fiút is, s ezzel a család gyarapodása be is fejeződik. A következő nemzedékek s a más családok adatait nézve elég furcsának tűnik ez a gyermekszegénység. Sok gyereket szültek akkor az anyák. Igaz, temettek is. 1772-ben tíznél is több csecsemőt, kiskorút, gyermeket temet el a parochus. Az idősebb kort azokban az években kevesen érik meg. A hatvan év, hetven év már matuzsálemi kornak számított. Ilyen volt Salamon Antal, a bíró is, aki 1795-ben szenderült el örökre, élt 70 évet. 1804-ben Adalbert Salamon senior hagyja itt az árnyékvilágot. Sokat, 76 évet élt, de épp csak megéri első, a fiúági első unoka megszületését. Második Salamon Albertnek és Elisabeta Baloghnak ebben az évben keresztelik meg Anna lányát Josephus Balogh és Clara Domokos. De ez már a lendületes 19. század.

*

Hülye, Lűtő, hülye, Lűtő! – kiabálja utánam könnyes szemmel a kert tetejére felkapaszkodott cinka, s én pedig a patakból kimarkolt kaviccsal bombázom, hogy ne csúfolkodjon. Haragja bizonyára a gyermeklakodalom miatt csalt könnyeket a szemébe, amiért nem rá osztottuk a menyasszony szerepét. De én nem bírom elviselni a gúnyolódását, a lűtőzést. Nagyon sértett engem akkoriban családunk melléknevének az emlegetése, egyszerűen úgy éreztem, hogy megalázó. Gúnyolódásra, sok-sok pajzánkodásra volt berendezve az én falum népe, de ez nem valami zsigeri rosszmájúságból fakadt, inkább az iróniára való hajlamról beszélt. Némiképp szükség is volt a melléknevek használatára, másképp miként lehetett volna megkülönböztetni a sok, azonos nevű nemzetséget? De mellék-, gúnynevet kaphattak azok is, akik egyedi családnevet viseltek. Elég volt egy furcsa történés, egy rossz helyen, rossz időben elejtett szó, máris ráragadt az illetőre a melléknév.

Az én gyermekkoromban melléknevek szerint az egy tőről fakadt Salamonoknak legalább öt-hat ágát ismertük. Voltak a Libik, a Mundrák, a Parák, a Sutrik, a Kottyánok, az Ádámok és hát mi, a Lűtők. Nem új keletű volt, hanem legalább két-három nemzedékkel előbb ragadt meg ez a melléknév. Már nagyapám, Salamon Ferencz László előtt szerezte valamelyik előd, s a legutolsó pillanatban, anyám halála előtti hetekben tudtam meg az eredetét. Akkor, amikor emlékezetében nagyon összevegyültek a dolgok, amikor a tegnap történtekre már nem emlékezett, de a leglehetetlenebb, legmélyebbre elsüllyedt emlékek pillanatok alatt ötlöttek fel tudata mélyeiről.

Egyszer csak megszólalt, s csak annyit mondott: – A só miatt lettünk Lűtők.

Hogyhogy a só miatt, kérdem magamtól, hiszen a Székelyföld ha valamiben nem szenvedett hiányt, az a só volt, hiszen ott van a mérhetetlen mennyiségű sókincs Parajdon, Sóvidéken, de a Homoród menti falvak sókútjai is jelentős tartalékot jelentettek. A történelemnek a furcsa fintora, hogy ez a gazdagság az újabb kisemmizettségnek lett a kútfeje. János Zsigmond uralkodása alatt,  1562-ben lefoglalják a kincstár számára az erdélyi sókincset.

Meg kellett fizetni a ház tövében fakadó sókút után is az adót. 1708-ban a székely székek képviselői visszavették évi 2700 forintért a parajdi sóbányát, az egész Székelyföld szabadon használhatta, de 1714-ben az „aerarium” ismét rátette a kezét a sóbányászatra, minek következtében a só ára igencsak megnőtt. Egy bécsi mázsányi erdélyi só négy pengő 60 forintba került. Mária Terézia alatt még tovább, „30 ezüst krajcárra”, később 9 rhénes forintra szökött az ár. Nem csoda tehát, ha főképp a csíki és a háromszéki székelység sóügyben Moldva felé fordult, onnan csempészték, mert olcsóbb volt. A határőrség megszervezése előtt, a határőrség megszigorodása előtt ez nem is járt különösebb nehézséggel, de 1774 után tragédiák sorozatát hozta. „A nép keservesen nézi bezárt sós kútjait” – olvasom egy korabeli emlékezésből. 1844-ben jegyzi fel egy utazó: „egy sokgyermekes anyánál találtak egy darab sót, s emiatt egész éjszaka börtönben tartották, sok szenvedést, nem hasznot hozott”.

*

Amikor Gyimesben tanítottam, sok történetet hallottam Palánkánál, a vámnál lelőtt sócsempészekről. Balladák is születtek a sócsempészetről. Albert Ernőnek és tanítványainak háromszéki balladagyűjteményében lelek rá Balog Józsi balladájára. Legalább tizenhárom változatát jegyezték fel. Valamennyi így kezdődik: „Balogh Józsi, mit gondoltál, / mikor a sóra indultál?” Mit gondolt, mit nem, de elkapták és kivégezték! „Balogh Ferenc, mért engedted, / Fiad sóra mért eresztéd? / Balogh Ferenc, nyisd kapudat, / Halva hozzák szép fiadat.” A ballada lábjegyzetében olvasom: „A múlt (19.) század első felében Erdélyben a sótermelés és -eladás osztrák kincstári kiváltság volt. Ilyen körülmények közt virágzott fel a sócsempészés, az olcsó moldvai só behozatala Erdélybe. Balogh József 22 éves székely legényt a határőrkatonai hatóságok sócsempészés miatt főbelövésre ítélték, s az ítéletet a háromszéki Polyánban hajtották végre.”

(folytatjuk)