Valahogyan így kezdődött az ismerkedési párbeszéd édesapám és a felszabadító Vörös Hadsereg két katonája között 1944 szeptemberében. Élete számos baklövése közül talán ez volt a legesetlenebb, amelyik a meztelenségig kiszolgáltatta. Csak a nagyon megrettentett, az első meglepetéstől megroggyant ember válaszolhat ilyen balgán a gyengédnek, udvariasnak alig nevezhető cigarettakérésre, németnyelv-tudásának egyetlen szavával (na jó, lehet, tudta a bitte-t, meg a danke-t is, hisz előtte nem sokkal német katonák állomásoztak, illetve vonultak át Csíkpálfalván). Egy ilyen ijedtében kivágott székelyes tagadással, a felkiáltójeles német niksszel a jó Isten sem moshatta le a ruszkik előtt, hogy ő nem német szökevény, lemaradt, bujkáló katona. Ha pedig német katona, akkor gyorsan és minél kegyetlenebbül ki kell végezni! Amire a két család felocsúdott, már ki is állították a faluszél egyik házának a hátához, és megkezdték az orosz rulettet…

A pontos dátumra senki sem emlékezett a családból. Valamikor szeptemberben történt Kápolnásfaluban – mesélte édesanyám, akinek a szíve alatt borzalmasan kezdtem rugdalózni. Meglehet, hogy csak az anyámra szakadt földrengéses pánik kelthette a rugdalózásom illúzióját, hiszen három hónappal születésem előtt eredendő lustaságom okán (karácsony előestéjén három napig vajúdott édesanyám, egyáltalán: normális ember nem nagyon akarhatott egy ilyen világba beleszületni…) furcsának tűnhet egy ilyen jelzés a létezésről. Szóval ősz van, a felszabadítók már átjöttek a Kárpátokon, augusztus utolsó napjaiban áttörték a gyimesi erődöt, már a csíki falvakat bombázták, lőtték – aki tehette, menekült. Nesze neked, nászút – próbálta később a morbidizált kápolnásfalusi történéseket Lűtő nagyapám a pálfalvi kocsmában viccesen elbagatellizálni, arra célozva talán, hogy hat hóval előtte, a február végi kocsiszános, díszes, Csíksomlyóra vonuló lakodalmas, nagy hangon kurjongató násznép nem ilyen nászutazást kívánt a már vénlegénynek számító, harminchat éves vőlegénynek és a huszonnégy éves, kék szemű, büszke, válogatós arának, a kisebbik Gáll leánynak. Nem nagyon szerethette egymást a két család, ha Kápolnásfaluban, menekülésük első és utolsó állomásán, bár szomszédos gazdához, de külön szállásolták be magukat. Nem is szerethette a szigorú, aszkétakinézetű egykori tábori csendőr, húskimérési engedéllyel rendelkező kisiparos Gáll Dezső a kocsmabarát, léha, duhaj, táncos lábú, vagyonát elherdáló Salamon Ferencz Lászlót, bár ez utóbbi mint első világháborús hadirokkant is rendelkezett engedéllyel, de minő különbség!: a korlátlan italkimérő csak alatta vagyon a mészárszéknek.

Minekutána az oroszok jöttére hirtelen a csűrpadlások alá elvermelték drágább, értékesebb javaikat, mindkét család megrakta a szekereit a legszükségesebbekkel, befogták a teheneket (hol voltak akkor már a jómódot jelentő lovak?!) az egészvágás szekerekbe, s irány a napnyugta, a Hargita hágói. Bizonyára Gáll Dezső járt elöl, egyrészt fürgébbek voltak a tehenei – a hófehér Mici s a pirostarka Virág nem olyan lomhák, mint Lűtő Laci két, talán girhesnek is mondható szürke marhája, amelyek arról voltak híresek a faluban, hogy hatalmas szarvuk volt, fejüket csak átlósan, amolyan kanyarító mozdulattal tudták betuszkolni az istálló ajtaján –, másrészt a terhes menyecskét is szállító mészárosnak több volt a félteni-, félnivalója, hisz az áldott állapotban lévő Angéla (így szólította nagyapa anyámat) mellett ott feküdt a szekér derekában az utolsó szülése után örökre beteg feleség, a csíkcsomortáni Szőcs Veronka is; Laci bá’ pedig csak az asszonyt, Balló Juliannát s nagyobbik fiát, Imrét fuvarozta, illetve Imre vezette a teheneket, s Laci, ostorral a kezében a bakon, biztatta a két szürkét: „Híj elé, ne, mert érnek utol a muszkák!” Ő csak tudhatta, hogy kik elől menekül, hisz 1916-ban a Sztrij folyó melletti csatákban volt már velük találkozása. Azóta is rövidebb a jobb karja, mivel az alkar egyik csontja az orosz robbanógolyó miatt hiányzik, innen ered az italmérési tradíció. Nem is nagyon akart ő menekülni, inkább kénytelenségből fogta be a két szürkét. Tudta ő, amit tudott. Mintha valamelyik nagyapa, dédapa suttogott volna, a számos Salamon Albert valamelyike mormolta volna fülébe Losteinerék madéfalvás beszámolóit: „Megkezdődvén a mészárlás, a nép menekülni igyekezett. Egy részük Udvarhely felé futott, másik részük Taplocára menekült, a legnagyobb részük pedig Szépvízen át a Gyimes felé vezető úton akart szabadulni… Az Udvarhely felé menekülők a katonák puskája elé kerültek (hát nem oda kerültünk-e?), s ott vesztek. Az Olt jegén menekülők alatt beszakadt a jég, s a hullámsírba vesztek (Hányszor mondtam, Laci, hogy ne menj a jégre!) A Gyimes felé menekülők a vasas németek elé kerültek, és itt iszonyú mészárlás történt, a vasas németek, akikről azt hitték, hogy háromszékiek, irgalmatlanul lekaszabolták… A megtámadott nép nem védekezett.”

A megtámadott nép elég lassan menekülhetett, ha az egynapi járóföldre lévő Kápolnásfaluig két napig döcögtek, s ott elég komotósan berendezkedtek két csűrbe. Édesapám ingázott a két család között, akik nem nagyon akartak tovább menekülni az országutat s a mezőket is elárasztó áradattal, amelyben hatalmas káoszban vegyültek össze a civilek a katonákkal. Elég furcsa helyzet lehetett, ha a fiatal házasember nem asszonya ágyában – értsd ezalatt a csűrben lévő széna derékaljat – töltötte az éjszakát. Ó, nem, ő még nem volt egészen borjúkötélen, de puritán Gáll nagyapám szállásán még a paráználkodásnak a gondolata is bűnnek számított. Ezeregy oka lehetett hát annak, hogy önemésztő, száraz, a szikárnál is szikárabb Ferencz Salamon Imre a cigarettájába kapaszkodott. Emésztette rendezetlen helyzetük, hisz ideiglenes jelleggel Laci nagyapánál rendezkedtek be a tisztaszobába, ami nem volt a polgáriasabb környezethez szokott asszonykának nagyon kedvére való. Gáll Dezsőék már téglából épült házban laktak, Salamon Laciék pedig öreg, fekete zsindelyes faházban, amely olyan régen épült, hogy már az öregek sem emlékeztek rá: az épületanyagot, vagyis a fát még a Csíksomlyó–Csíkpálfalva közötti, a csobotfalvi templom árnyékában lévő erdőkből termelték ki, ahol ma már szántóföldek szalagjai tarkállnak. Miért is tetszett volna az ott lakás, amikor az út felőli szobában, a kicsi házban kocsma volt, a pitvar mögötti konyhában volt a söntés, hátul pedig, a „tiszta házban” élt a két pár, az öregek s a fiatalok? S az öregnek legtöbbször még éjféltájban is erőst jókedve volt. Gáll Dezsőékhez pedig édesapám nem akart költözni. A távlati tervben a mindkét családtól való különköltözés, saját családi ház szerepelt, amelynek irányába már házassága előtt tett néhány lépést apám, ezek miatt is emésztette magát. De félt, nagyon félt az oroszoktól, egészen pontosan a kommunistáktól, ő tudott a legtöbbet a családból róluk, hisz azért összeolvasott egyet-mást róluk, de jól emlékezett a Kun Béláék-féle kommünre is, hisz kamasz volt már akkoron. Félt a felszabadítóktól azért is, mert gondolhatta, hogy egyből gyanús lesz nekik egy élete virágában (?) lévő harmincas férfi civilben, jóllehet ebbe a férfiba időnként hálni járt a lélek: bukaresti inasévei­ben sikerült összeszednie egy olyan fasza gyomorfekélyt, hogy a magyar katonaorvos röhögve mentette fel a katonaruhás hadkötelezettség alól. Építőmesterként viszont ott dolgozott a gyimesi kaszárnyáknál és más hadi jellegű építőtelepeken.

Volt hát oka a cigarettának. El kellett volna hagyni a dohányzást már régen, de ilyen időkben? Megreggeliztek, rágyújtott, s elindult, át a másik csűrszállás felé. A két kerítés között tört rá a két felszabadító a davaj cigarral. S már vitték, kísérték is ki a falu szélére. És rohant utánuk, vergődött, vonszolódott mind a két család, hogy hát ő nem nyemcki, ő mágyárszki, nu jeszte germán, ő nemaj faszcsiszt, ő venger, székely, innen huszonöt kilométerről, itt van tátá, mámá, nevaszta, ne, áldott, ne, mekkorra a hasa, benne gyermek, kopil, aranygyűrű mindkettő ujján, bolnav, malad, nem szoldat, civil, vannak papírok, legalább azokat nézzék meg, abból kiderül, még fapuska sem járt a kezében, hozom, van pálinka, adunk pénz, bani, pengők, lejek, nem faszcsiszta, nem nyemcki, olyan magyar, mint a hétszentség… Szegény édesapám. És szegény édesanyám, szinte magam előtt látom vergődését, belekapaszkodásait a szovjet kiskatona golyószórójába, vonszolódásait utánuk, futkározását az okmányok után (mintha tudták volna olvasni!), mialatt apám ott állt az öt-hat katonából álló osztag előtt, akik… akik céloztak… és kecc. Nagy röhögés. Nem volt golyó a csövön. Akik céloztak… és kecc. Visító röhej. Akik céloztak… és kecc. Jobfoj maty. Derűs, nagykeblű orosz kacaj. Akik céloztak… és kecc… Ez már a halál, ez már a túlvilág, ez már a pokol, eddig tartott az élet, soha háborút, soha, nem-nem-soha.

A családban azóta is úgy tudják, hogy édesapám azon a délelőttön őszült meg, lett hófehér hajú. Azon sem csodálkoznék, ha összefosta volna magát, ha lecsorgott volna lábaszárán a vizelete. A szemérmes családi legendárium azonban ilyesmiről nem őrzött meg semmit.

Csak annyit tudok emlékezetem első, élő pillanataitól fogvást, hogy az én édesapám mindig öreg volt, örökkön ősz hajú.

(folytatjuk)