Még januárban jelentkezett a budapesti Újlaki Általános Iskola: kopjafát állítanának Eresztevényben, az Emlékezés erdejében, Gábor Áron sírhelye mellett. Mondták, pályáztak a Határtalanul! programban, és majd május elején jönnek, egy autóbusznyi alsó tagozatos diákot hoznak, meg a kopjafát is magukkal. Amit egy ott élő székelyföldi atyánkfia készít számukra, de nemcsak kifaragja ingyen, hanem a kopjafa anyagáért, a jófajta cserefáért sem kér pénzt. Mert ilyenek a székelyek.
Május elsején indult a busz Budapestről, tegnapra értek Háromszékre. A megbeszéltek szerint vártam már rájuk Eresztevényben, késve érkeztek, nehéz kiverekedni Sepsiszentgyörgyről ilyenkor, mentegetőzött az úriember, aki elsőként leszállt a buszról. És bemutatkozott: Gábor Áron vagyok, az Újlaki Általános Iskola igazgatója. Már-már készült elővenni igazolványát, mire elhittem neki, hogy tényleg úgy hívják.
Emlékezetes marad e kopjafaállítás az Újlaki Általános Iskola diákjainak. Hetedikes, nyolcadikos fiúk és lányok egymást felváltva ástak, lapátolták a földet, méricskélték, elég mély-e már a gödör az előre elkészített alapnak. Aztán behelyezték a betonba öntött vasakat, körbedöngölték az alapot, közben sűrűn ellenőrizték vízmértékkel a tartóvasak függőleges és vízszintes helyzetét. Majd beleállították a magukkal hozott kopjafát, rárögzítették koszorújukat és végre elénekelhették a Gábor Áron rézágyúja kezdetű népdalt. Amit a Kárpát-medence minden magyar ajkú szülötte ismer. 170 év sűrített történelmét ismertettem velük, Gábor Áron utolsó csatáját, elhantolását az út szélén, a hozzá méltó emlékmű állításának körülményes módját, az Emlékezés erdejének kialakulását. Magyar himnusz, székely himnusz (a régi is), aztán indultak tovább. Kézdivásárhelyre, újabb Gábor Áron-os emlékhelyre.
Azzal az ígérettel búcsúzott az igazgató – akit nem csak neve kötelez, de lelke is ide húzza –, hogy amíg működik a Határtalanul! program, minden évben megpályázzák, újabb és újabb generációkat hoznak el megkoszorúzni és megsimogatni iskolájuk kopjafáját.
