A minap egy más városban hátrahagyott, kedves emberek veszítették el az édesanyjukat. Részvételtem, ahogyan azt ilyenkor szokás. De igazából, a minden helyzetben való empátiát közvetítő mondatok csak akkor igazak, ha már megéltük azokat a helyzeteket. Legyen az válás, rákos betegség, egzisztenciális gondok, szeretteink halála. Ilyen egyszerű és érthető az empátia. Nem okolható senki a felületes rutinért, csak mert még nem élte meg ugyanazt, mint a másik.

És az élet megy tovább, egyszer csak az anyák nélkül. Vannak napok, amikor rám tör, hogy soha többé nem ölelhetem, nem hallom a hangját, nem fog rám szólni vénülő fejemre, hogy nem jól mosogatok. Hogy az unokái teljesen kezelhető, vagány gyermekek (ami igaz), csak velem van a baj. Hogy ne rágjam a szám, és vigyázzak, amikor hazavezetek, hívjam, ha beértem a házba. Nem fog nagybetegként azért szidni, hogy köhögök, mert nem öltöztem fel rendesen, pedig ő megmondta. És nem fog ránk szólni, amikor az apámmal hajnalban hangosan beszélgetünk a konyhában, hogy nem tud aludni, a szomszédokról nem is beszélve. Most már megtehetjük... Egy másik városban most az a két ember nagyon elveszett. Erre nem lehet felkészülni, akkor sem, ha tudod, hogy bekövetkezik. Van, hogy szinte várod, mert nem bírod látni a szenvedést, az emberhez nem méltó kiszolgáltatottságot. És egyszer csak eltűnik a szidás, az ölelés, a hang. Soha nincsen többé, és jön a magaddal szembeni szemrehányás. Miért veszekedtem vele butaságokért, miért voltam makacs, miért szidtam meg, amikor kipróbálta a fülbevalómat? Pedig nem is hordott ékszereket, bizsukat, de akkor egyszer kipróbálta. Nem állt rá a keze, tönkretette, én meg leszidtam érte. Nagyon régen volt, de emlékszem a fülbevalóra, és arra, ahogyan nézett. Nem élhetjük az életünket úgy, hogy mi lesz, amikor nem lesznek. Persze hogy veszekszünk, és buták vagy egyenesen kegyetlenek vagyunk. Én sok mindenre emlékszem, amiről már akkor sejtettem, hogy egyszer nagyon fogom bánni, mégis megtettem.

Nézem a kezem, és ez az anyám keze. Ma, amikor részvételtem, azt írtam, hogy két éve a kezemben keresem és találom meg a simogatást. És a gyerekeim is meg fogják találni az enyémet. Az egyikük egyébként pont olyan, mint az anyám, a másik kicsit mint az apjuk édesanyja, és jól van ez így. Tovább mennek az érintések. Tovább megyünk.