Márciusban a Román Tudományos Akadémia megállapította, hogy az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban nem ígértek autonómiát a hazai kisebbségeknek. Ez juttatta eszembe, hogy a romániai holokauszt tanulmányozására létrehozott nemzetközi történészbizottság jelentése milyen pontosan azonosította azt a receptet, amely szerint Romániában az 1989-es rendszerváltás előtt „a korszak legfontosabb, meghatározó jelentőségű történelmi tárgyú szakkönyveinek” szerzői a történelmet hamisították.
E jelentés néhány általam lefordított részletét az április 26-ai Háromszékben Nagy tudású történészek címmel megjelent írásomban osztottam meg.
Néhány nappal később Ioan Aurel Pop, a Román Akadémia elnöke az erdélyi románok magyar uralom alatti szenvedéseiről nyilatkozott az Adevărul napilapnak. A cikk olvasása közben az jutott eszembe, hogy a romániai holokauszt tanulmányozására létrehozott nemzetközi történészbizottság jelentésében nemcsak az van tudományos alapossággal leírva, ahogyan a szocializmus idején hamisították a történelmet, hanem a folytatás, tehát az is, ami a Miron Constantinescu, Constantin Daicovici, Ştefan Pascu, Constantin C. Giurescu, Dinu C. Giurescu, Mihai Fătu, Ion Spălăţelu, Gheorghe Zaharia, Ion Cupşa és más nagy tudású történészek által írott művek tartalmával az 1989-es rendszerváltás után történt. A következő részleteket a nemzetközi történészbizottság jelentésének erről szóló részéből fordítottam.
„A posztkommunista holokauszttagadás megnyilvánulási formáinak többsége a kommunista történelemírásban gyökerezik. A románok viktimizálása és heroizálása, ezeknek a nácizmus áldozataiként való feltüntetése, a felelősség elhárítása, az atrocitások méreteinek minimalizálása, a kivételesség hangsúlyozása, Antonescu rehabilitálása stb. a legkülönbözőbb formákban a posztkommunista holokauszttagadásban is megjelenik. (…) nemcsak a szélsőségesek, hanem jelentős számú demokratikus beállítottságú személy, illetve ilyen jellegű publikáció esetében is. (…) A kommunista kutatás és a tanügyi intézmények felszámolása vagy átszervezése (…) nem vezetett az ezek által a diktatúra éveiben gyakorolt történelemhamisítás eltűnéséhez. Ellenkezőleg, a Román Kommunista Párt körüli történészek az új intézményekben, a politika világában, a sajtóban, a civil társadalomban még több publikálási lehetőséget találtak. (…) a kommunista rezsim által formált történészek és nacionalista aktivisták 1989 után bizonyos mértékben szolidárisak maradtak, tovább folytatva, sőt, fejlesztve Antonescu-párti és holokauszttagadó tevékenységüket. Másfelől meg kell mondani, hogy 1989 egyik következménye a tagadás demokratizálódása lett. (…) Nem egyének vagy csoportok, hanem a felhozott érvek szerint rendszereztük a posztkommunista holokauszttagadás típusait, az ebben a tárgyban megjelent mérhetetlen mennyiségű cikkből és utalásból néhány jellemző példát választva ki.
A) Teljes tagadás. A zsidó-barátságra való áttérése előtt tíz esztendővel (2004-es választási év), Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke azt állította, legújabb olvasmányaiból arról értesült, hogy amerikai és angol tudósok is kétségbe vonják a holokausztot. (…)
B) Elterelő tagadás. A tagadásnak ez a formája is nagymértékben jelen volt mind a román politikusok nyilatkozataiban, mind a történészek produktumaiban. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) volt vezetője, Radu Câmpeanu (…) által használt érvek között volt az is, amely a holokauszt idején elkövetett atrocitásokért a németekre és a magyarokra hárította át a felelősséget. Câmpeanu állítása szerint (…) csak Észak-Erdélyben beszélhetünk holokausztról, ahonnan a zsidókat a horthysta hatóságok deportálták. (…) Egyes tagadók hajlamosak mégis megengedni, hogy szükséges volt bizonyos megtorlásokat alkalmazni a zsidókkal szemben, de hangsúlyozzák, hogy ez válaszreakció, amit a zsidók lojalitáshiánya provokált ki. Legfőbb érvként azt a vádat hozzák fel, hogy 1940-ben a zsidók segítették a Besszarábiát és Észak-Bukovinát megszálló szovjet hadsereget, továbbá a visszavonulás idején részt vettek a román katonák megalázásában és kínzásában. Így beállítva, az 1940-es dorohoi-i és galaci, az 1941-es jászvásári pogromok, a transznisztriai atrocitások (amikor ezeket minimalizálva elismerik) megmagyarázhatóakká válnak, vagy önvédelmi összefüggésben, vagy a zsidók által 1940-ben elkövetett tettek miatti spontán bosszúként értelmezhetőek. (…)
C) Szelektív tagadás. Közép- és Kelet-Európában sehol nem olyan szembeszökő, mint Romániában. (…) Megengedi, hogy máshol volt holokauszt, azt azonban nem ismeri el, hogy az antiszemita atrocitásokért Romániát, az Antonescu-rendszert és a legionáriusokat is felelősség terhelné. (…) (350–366 old.)”
Hogy ezt a régebbi olvasmányélményemet miért éppen a Román Tudományos Akadémia elnökének legújabb nyilatkozata juttatta eszembe? Talán, mert Ioan Aurel Pop úr is szerepel azon a Ceauşescu-rezsim Külügyi Hírszerző Központja által 1985 februárjában összeállíttatott, a Revista 22 által tavaly áprilisban közzétett, 200 nevet tartalmazó listán, amelynek címlapján ez áll: „Liste colaboratori” (Együttműködők listái)? Vagy, mert Ioan Aurel Pop úr, Constantin Daicovici és Ștefan Pascu tanítvány – akiket a romániai Holokauszt történetének tanulmányozására létrehozott nemzetközi történészbizottság történelemhamisítókként nevesített? Esetleg azért, mert dr. Alexandru Florian, a bukaresti Elie Wiesel Intézet főigazgatója 2018 júliusában nyílt levélben figyelmeztette Ioan Aurel Pop és Ioan Bolovan professzor urakat, hogy az általuk felülvizsgált és aktualizált, Románia képes története című kötet a 20. század Romániájában történt zsidóellenes pogromokkal kapcsolatban súlyos félretájékoztatásokat és elhallgatásokat tartalmaz?
Végül, de nem utolsósorban az is eszembe jutott, hogy akik a romániai zsidóság történetét hamisítják, azok talán más romániai kisebbségek történelmének a tárgyalásakor sem ragaszkodnak görcsösen az igazsághoz…
Boros Ernő
