A greenfo.hu portál szerint félmillió­nál több fehér gólya útja vezet Libanonon keresztül, ahol „egyfajta nemzeti sport lett a vándormadarak levadászása. Szegények és gazdagok egy­aránt örömüket lelik abban, hogy gyakorlatilag mindenre lőnek, ami mozog a levegőben (...), a tömeges mészárlás már közvetlen hatással van a költöző madarak populációjára. Becslések szerint 2,6 millió madár esik áldozatul évente az értelmetlen vadászatnak.”

De nálunk sem fogadja mindenki jó szívvel a gólyákat: több esztendővel ezelőtt a Kányádi Irénke portáján fészkelő gólyák egyikének valakik letörték a csőrét – amelyet Kondor Attila állatorvos és a néhai Kusztura János fogorvos egy példátlan műtét során nagy szakértelemmel pótolt –, idén pedig a nemrég elhunyt Szabó Lajos immár lakatlan Petőfi utcai portájáról, a csűr tetejéről tűnt el a mintegy ötven éve ugyanazon a helyen található gólyafészek, még mielőtt régi lakói visszatértek volna, pedig nem tombolt orkánerejű szél a faluban.

A közelben lakó Tóth István hozta a hírt, és szomorúan jegyezte meg: eleinte nagyon tanácstalanok voltak a hazaérkező madarak, aztán nekifogtak és új fészket építettek a régi helyére. El is mentem megnézni, hiszen gyermekként is lelkesen vártuk a gólyákat, és sohasem jutott eszünkbe, hogy bántsuk őket. Szüleink is az állatok szeretetére neveltek... Nos, örömmel jelentem, hogy a szomszéd Tóth Sándor elmondása szerint a gólyamama már ül és költ, míg a gólyapapa a napi betevőért jár a határban. Sajnos, lefényképezni még a farakásról sem sikerült őket.

Ha belegondolunk, hogy mekkora munkát végeznek a gólyák néhány hónap alatt – hosszú repülés, fészekrakás, táplálékszerzés, utódnevelés –, emberi léptékre fordítva is tiszteletre méltó a teljesítményük. A magyar kultúrában sok gyermekvers, mese, dal, még regény és kedves hiedelem is kötődik a gólyákhoz. Milyen ember lehet, aki a bántásukban leli örömét?

Veres Ibolya, Uzon