Egyszer egy szentegyházasfalusi bácsi, amint a patak partján haladt el, ráakadt egy rákra. Jól szemügyre veszi, hogy vajon miféle csuda állat is lehet az. Látja: ollói vannak. Gondolá magában: ,,Szabónak kell lennie, a gyilkos teremtettét!" Kérdezősködik mindekitől, de mindenki csak szabónak mondja.

— Isten úgy segéljen, amihelyt megláttam, mindjárt gondoltam az ollóról, hogy szabó — mondá a bátya.

A tisztelendő úr fia éppen akkor jött haza a kollégiumból, s kérdék tőle:

— Ugye ez a fekete állat szabó, s az ollóival szab?

A diák eleget magyarázta nekik, hogy az nem szabó, amint hiszi, lábai ugyan ollóhoz hasonlók, de azokat nem szabásra, hanem védelmezésre használja az ellenségeivel szemben. De az emberek nem hittek neki, azt mondták:

— Menjen, ne beszéljen bolondságokat, hisz a diákok mind huncutok!

Ők bizony megpróbálták, hogy valóban tud-e szabni az ollóival. Kitettek egy fél vég posztót, hogy szabja ki nekik ruhának. Reátették a posztóra a rákot, s ahogy mászott, ollóval mindenütt utánavágták a posztót. Hát egyszer csak azt vették észre, hogy nem kiszabták a posztót, hanem összevissza vagdalták dibdábbá, s hasznavehetetlenné vált az egész.

Most mindenki megharagudott a rákra, hogy mennyire kicsúfolta őket. Azon tanakodtak, hogy valami szigorú ítéletet hozzanak szegény árva fejére. Eléáll a falu bölcse, s azt indítványozza:

— Belé kell dobni a vízbe, hogy nyuvadjon belé!

— Helyes — kiáltják mindenfelől az emberek.

Az indítványt elfogadták. A rákot pedig nem beledobták, hanem visszadobták a vízbe.