Nekem, de akkoriban még senkinek sem volt ilyen kultikus a Faludy neve, mint ma. Régen legfentebb a Villon-balladákat Faludy átköltésében szavaló középiskolás gyerekek tartották félistennek. Én csak annyit tudtam róla, hogy kollégám részegen, bánatában mindig azt szavalta, hogy ,,...maradok Francois Villon, megáldva és leköpve mindenütt". És maradt.

Faludyról csak annyit tudtam, hogy Recsken volt kényszermunkatáborban, majd disszidált. Ezek után rossz ember már nem lehet. Egy kanadai útnak különben is nagyon megörültem. De hogyan? Hiszen vízumom nem volt.

Adnak azt a Chicagói Konzulátuson. Be is mentünk.

— Az utazás célja?

— Rokoni látogatás.

— Kérem a meghívólevelet...

Hívólevél Chicagóból Kanadába, Torontóba...?

— Igen, méghozzá fényképes.

Na, aztán... Azt hazudtam, hogy majd hozzuk, beszélünk a rokonnal, de az időm... szorít. A tisztviselő látta, hogy bajban vagyunk.

— Mért nem turistaként megy, vagy bevándorlóként?

— Miért, akkor nem kell levél?

— Persze, hogy nem.

— Hát akkor úgy kérem.

— Most már nem lehet.

Ki kellett várni a hetet, amíg másik tisztviselő került a váltásba. Kis híján kicsúsztunk a költő által megadott időpontokból.

Egész éjjel vezettem. Több száz mérföld a határ. Az őr int, hogy menjünk. Amerikai kocsi, mit mind áll meg?! De én ragaszkodtam a pecséthez. ,,Nehogy otthon bajom legyen", hogy-hogy csak úgy cocókázok ide-oda Kanada és az USA között! Milyen alapon? Meg is kaptam a csodálkozó, álmos határőr pecsétjét Bözsi portréja mellé, mert Kanadában kilométer van, és Erzsébet királynő minden mennyiségben.

Még a vízumon is azt hangsúlyozták, hogy ők a brit nemzetközösséghez tartoznak.

Már dél felé járt, mikor megérkeztünk a ház elé. Kis park a tömbházak között, és madarak, mókusok. A házak olyanok, legalábbis úgy néztek ki, mint bármely szocialista lakótelep, csak kicsit tisztábbak, gondozottabbak. Magda azt mondja, felmegy, és megkérdi, hová lehet parkolni, addig maradjak a kocsiban. Várok. Eltelik fél óra, semmi. Már kezdtem dühös lenni, mikor látom, hogy egy ősz, kis híján a válláig érő hajú öregember vállán madarakkal eteti a mókusokat. Ő volt az, mint később bemutatkozott, Faludy Gyujhka.

Felmentünk. Készült a fogadásomra. Töltött káposztát főzött saját kezűleg. Whiskyvel kínált. Azzal a whiskyvel, amit a tiszteletemre vett többszöri telefonos érdeklődés után, hogy milyen márkát szeretek. Mondtam, a mezei Johny Walkert. Vett is egy félliteres üveggel, és közölte:

— Gyohsan együnk, igyunk, meht jön haza Ejikh.

És Erik lemosolygott a falról, egy fehér-fekete fotóról — ,,mint Lenin szobám falán". Akkor tudtam meg, hogy az öreg aktív buzi. Is. Mikor hogy, mert nagy lányai vannak házasságából Angliában. Most éppen Erik a szerelme, és félti tőlem is meg Magdától is.

Erik különben olyan férfias volt, mint a fiatal Koncz Gábor. Most éppen Indiában volt egy ajándékúton, mert Erik az Air France-nál dolgozik mint idegenvezető:

— Képzeljétek el, Ejikh csodálatos egy nyelvtehetség...

Már itt majdnem szemberöhögtük a tisztes öreget...

— ...két hónap alatt megtanult kantuul és mantuul (két indiai nyelvjárás, a fene emlékszik a névre), és ezek a majhák az Ej Fjanctóhl vettek neki egy jegyet Calcuttába, ahol mindenki hindi!

A szomszéd szobában egy hatalmas szobanövény, egy fa állt. Köröskörül harminc trópusi pinty repkedett. Iszonyatos.

— Gyurka bácsi, nem szarnak ezek mindent össze?

— Ohn, dehoty szajhnak. Azt csak a gólya tud... jöptiben szajhni... Azéht mondják, hogy imbolyog, mint gólyafos a levegőben...

Nevetett, és lesimította izzadó homlokáról a verítéket, majd beletörölte ősz hajába.

Gyorsan bevágtam a whiskyt, meglehetős undorral a töltött káposztát, mert Gyujkha báchi szörnyen izzad, és az előbb említett módon törölte homlokát főzés közben is. Úgy, piásan kocsiba ültem, s elhúztunk Erik elől. Valahogy nem volt kedvem a csábításhoz, de amint láttam, útitársnőmnek sem.

Aztán már csak vérszadeszes hazatelepültként láttam viszont az egykori ’56-ost, amint azt panaszolja, hogy nem tudja kifizetni belvárosi lakása rezsijét. Valószínű, nem volt elegendő a reklámfotó-honoráriuma, amit üde felesége meztelen melleinek fogdosásáért kapott. Közben fiú lett az istenadta. ,,Így megy ez."

Helyfoglalás

Biztos, ami biztos, helyet kellett foglalni visszafelé a TAROM gépre. Kérdeztem Mózsi Feri költőt, a Szivárvány szerkesztő-tulajdonosát, hol lehet?

— Itt! — ment a számítógéphez, és bepötyögött valamit.

— Rendben. A két ünnep közt, december 26-án, du. 16.30-kor.

— Ennyi?

— Igen.

Nem bíztam benne. Kétszer is felhívtam az utazási irodát. A helyjegyem le volt foglalva.

Herta és Irving Solomon

Magyarokon kívül nem nagyon kerültem igazi amerikaiakkal kapcsolatba, kivéve Magda távoli rokonát, a Solomon házaspárt.

Herta — Magda nála dolgozott, félállásban — lakberendezéssel foglalkozott, boltja és tanácsadó cége volt, és nem túl kellemes hölgyemény. Én egyszer még Szentgyörgyről felhívtam az üzletet, Magdával szerettem volna beszélni az utazással kapcsolatosan. Igaz, rettenetes lehetett az akcentusom, nem is Magda Szeszt mondtam, mint ők ott, hanem magyarosan Sasst, de a Magdát csak meg kellett volna értenie, ha akarja. De nem akarta, és lecsapta a kagylót.

Az üzletben is csak egyszer láttam, elterpeszkedve, becsúszva az íróasztal alá. Lerúgta 42-es lábáról a méregdrága cipőt, és szétvetette parizerre emlékeztető cubókjait. Nem gerjesztett különösebb vágyat bennem.

Egy este azonban meghívtak egy villámlátogatásra a Lake Shor Drive-i lakásukba. A gyönyörű felhőkarcolók egyikében, talán Chicago legelőkelőbb városrészében, a Michigan-tó partján. Az épületek az állandó szélben — Chicago a szelek városa — recsegtek, csikorogtak és imbolyogtak, amit legjobban a vécékben lehetett látni, amint a vécécsészékben lötyög a víz. Ha nagy szél volt, állítólag ki is loccsant.

Irving lakása a 70. emeleten volt, felette még vagy 20. A lakásba egyenesen a liftből lehetett belépni, és a lift körül minden az övéké volt. Nem mutogatták végig az egész lakást, csak egy hatalmas termet, melyben Herta ,,utazásának termékei" voltak láthatók.

Irving alacsony, földig érő fekete kabátos, acél export-import nagykereskedő volt, állandó, gyötrő szenvedéssel az arcán:

— Megint rossz az idő, esik...

— Ismét esett az acél ára. Tönkre fogunk menni... A Herta üzletén is vesztettem kétmillió ötszázezret. S ez így megy évek óta...

— De mért kell Hertának üzlet? Nem szorultok rá...

— Mert ha nincs üzlete, utazik s vásárol... még ez a veszteség is megéri — mutatott körül. És tényleg minden volt a múzeumszerű tárlókkal ellátott teremben: színarany Buddha-szobor, fél ember méret, maláj tőr, bazári bóvli, afrikai ébenfa- szobrok, zsugorított emberi fej, és el sem lehet mondani, mi minden, amit a nem túl jó ízlésű, lengyel származású, agresszív nő többszörös világ körüli útján a férjétől kapott korlátlan lehetőségekkel összehordott. Az üzlete is azért volt veszteséges, mert iszonyatos ízlését — ez az öltözködésén is látszott — ráerőszakolta klienseire. Irving tehát inkább fizetett, csak Herta ne utazzon. Annyit.

A Second Cyti-kabaré és Barney Salens

Akkoriban még mániákus színházba járó voltam, s bár nem sok jót tudtam az amerikai színházról, próbálkoztam — eredménytelenül. Egyik előadás érdektelenebb, mint a másik. Egy este felvetődött, hogy kabarét nézzünk, de nem tanácsolták, mivel az többnyire szöveg, és én nem beszéltem a nyelvet. Kérésemre mégis elmentünk. Talán egyik legnagyobb színházi élményem volt. Rendes kabaré, asztalokkal, pincérrel, és a belépő jegybe foglalt pohár Whiskyvel. Öt férfi és két nő politikai vicceket, jeleneteket adott elő, majd a szünet előtt a közönség ötleteket ad a második rész rögtönzéseihez — szavakat. Az egyik szó: Nevada.

A jelenet: riporter érkezik a Nevadai Aggmenházba az atomfertőzéstől gnómmá torzult, degradálódott szellemű öregek közé. Miután befejezte a beszélgetéseket külön-külön mindenkivel, indulna, de az ajtó zárva. Rángatja, nem nyílik. A gnómok elindulnak feléje. A szörnyeteg atomtorzultak egyre fenyegetőbben közelednek, a riporter elemi rémületében egyre vadabbul rángatja a zárt ajtót. Az egyik szörny odaér hozzá, már-már lecsap, de csak az ajtókilincset fogja meg, és mutatja, a befelé rángatott ajtó kifelé nyílik. Szenzá­ciósan eljátszott szituáció. Utána beszélgetés a tulajjal, Barney Salensszel. Kis zsidó ember, New Orleansban is van egy színháza. Tolmáccsal és az én minimális szász-jiddis nyelvtudásommal, meg a közös színházi nyelv miatt mutogatva értjük egymást. Mutatom a sepsiszentgyörgyi előadásom Peer Gynt képeit: Ferenczy Csongor, Peer és a halászháló díszlet. Nagyon tetszik neki.

— Gyere velem New Orleansba... legyél az asszisztensem. Négerekkel csinálom, néger nézőknek. Nem tudok sokat fizetni, amíg meg nem tanulsz angolul... de addig is adok évi 18 000 dollárt.

Ha csak a hivatalos átszámítást veszem is, 11-gyel szorozva, az 198 000 lej, több mint négyévi fizetésem... És én a marha, mit válaszoltam?

— Kedves vagy Barney, de sajnos, nem tudom, miről kell szóljon a Peer Gynt ,,négerül".

Buszon

Visszautalva az előbbi kézzel-lábbal, jiddis-szász kevert angolomra. New Yorkban utaztam egy városi buszon, mikor hallom a hátam mögött a következő szöveget:

— Látod, milyen ostoba vagy… te még mindig bakunyinista vagy, mikor én már rég trockista vagyok...

Nézek a vállam mögé, két súlyosan rúzsozott, parókás női múmia, ketten lehettek 150 évesek, erős jiddis akcentussal politizált. Az Astoriában Pesten láthatni hasonlókat, amint méregdrága kávéjukat szürcsölve kárpótlásra várnak.

Írtunk akkor éppen 1983-at, az Úr kegyelméből.

Itt jöttem rá, hogy ez az amerikai angol úgy keletkezett, hogy három nagydisznódi szász legény (Nagydisznód Nagyszeben melletti falu, románul Cisnădie, németül Heltau), valamikor 200 évvel ezelőtt, kivándorlandó Amerikába, Hamburgban úgy berúgott, hogy mire a hajóval megérkeztek, azt hitték magukról, hogy angolok. Hiszen ők a menni igét — gehen — így ragozzák: Áj gó, Ta gísz, Szá gít, Mir gón, Ír gót, Dzö gón. Hát nem ugyanaz?

(folytatjuk)

A szerző hagyatékából