Hetedik alkalommal rendezhette meg az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) hagyományos nyári táborát. Zetelakáról — ahol hat alkalommal találkozhattak az írók és mindazok, akiket érdekel, hogy mi is történik egy írótáborban — az idén új helyszínre, Árkosra került a rendezvény.
Az árkosi Európai Tanulmányi Központ ideálisabb helyszín egy hasonló alkotótábornak, nem utolsósorban azért, mert egy, akár ötven embert is fogadni képes, vetítőteremmé is átalakítható konferenciateremmel is rendelkezik, és az idén, mivel az erdélyi magyar irodalomkritika léte vagy nemléte mellett éppen az irodalmi forgatókönyv állt a viták középpontjában, s értelemszerűen erdélyi magyar filmesek műveiből is láthattak néhányat az érdeklődők, a terem szerepe felértékelődött. Még annyit, el kellene gondolkodni azon is, hogy az augusztusi időpont a legmegfelelőbb-e, az E-MIL 150 fős tagságából sokan éppen azért nem lehettek jelen, mert nyaraltak valahol. Döntés született arról, hogy jövőben velünk ugyanitt, valamikor szeptember közepén találkozhatnak azok, akiket érdekel a nyolcadik írótábor témája (ez most a reklám helye!), a műfordítás… És most, legalább idegbeteg korunk skizofrén távirati stílusában, az irodalomkritikáról, ami sokak szerint van, többek szerint nincs, s a kérdés, miért nincs, hogyha van?! Fried István szegedi professzor és irodalomtörténész, az erdélyi magyar irodalom jó ismerője, aki számtalan tanulmányt írt az újabb nemzedék olyan alkotóiról, mit Orbán János Dénes, László Noémi, Sántha Attila, Lövétei Lázár László vagy épen a hiányzó Karácsonyi Zsolt, s ezzel sokat tett elfogadtatásukért, előadásában történetileg tekintette át a magyar és az erdélyi irodalomkritika helyzetét.
A címben is kiugratott Bajza József-idézet igazát és érvényességét senki nem vonta kétségbe, Fried elsősorban Arany János példáját hozta fel, a kor egyik legnagyobb költője nem átallott olyan dilettánsokat is elemezni, mint például Bulcsú Károly. Itt az elemzésen van a hangsúly, s ez, a versek, a szöveg minuciózus elemzése ma is járható út. A két háború közötti erdélyi magyar irodalomkritika már szembesült azzal a ma is kikerülhetetlen problémával, hogy az irodalomban táborok vannak, a kritikusok vagy a kritikát is író szerzők nem mindig a mű belső értékeiből indulnak ki, hanem a személyekhez fűződő kapcsolataik befolyásolják őket.
Itt lehetett volna felhozni egy vakító ellenpéldát is, a fiatal Németh Lászlót, aki, amint Osvát Ernőnek bejelentette, a magyar szellemi élet organizátora akart lenni, s évekig megszállottan elemezte, értékelte az erdélyi magyar irodalmi műveket is, sokat tett például Tamási Áron elfogadtatásáért. A helyzet a háború után, a proletkult korszakában lett igazán katasztrofális, amikor a hatalommal is rendelkező kritikusok, a párt ötpercenként változó irodalompolitikáját kiszolgálva ítélkeztek elevenek és holtak felett, s az értékrend nagyon nehezen állott helyre, sok írót egyszerűen kitaszítottak az irodalomból, nemcsak műveik, puszta létük is kérdésessé vált...
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, az Új Könyvpiac főszerkesztője az irodalom jelenlegi helyzetét elemezte az internet világában, különös tekintettel a sikerorientáltságra és az irodalom, az irodalomkritika megosztottságára...
Elek Tibor, a békéscsabai Bárka főszerkesztője és az aradi Irodalmi Jelen irodalomkritikai rovatának szerkesztője és Fekete Vince, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese, az irodalomkritikai rovat szerkesztője saját gyakorlatából kiindulva az igényt hangsúlyozta, igen, át kell tekinteni elfogultság nélkül a korszak műveit. Persze, ez nehéz, kevés a kritikus, ki kell nevelni az új kritikusi generációt. Abban, hogy jelenleg — összevetve mondjuk a Helikonnal vagy a Látóval — az Irodalmi Jelen irodalomkritikai rovata a legérdekesebb, a résztvevők nagyobb része egyetértett. Sajnos, pontosan a vita során jelentette be Böszörményi Zoltán, a Jelen főszerkesztője és kiadója, hogy októbertől megszűnik a lap, illetve csak online változata marad meg... (Így is hálás lehet Böszörményinek az irodalom, hiszen minden támogatás nélkül jelentette meg a Jelent...)
Másnap délután az erdélyi magyar filmgyártás és a forgatókönyv volt a téma. Az érdeklődők láthatták egy fiatal filmes figyelemre méltó kisjátékfilmjét, a Felméri Cecília Kakukkja (forgatókönyv Lakatos Róbert és a rendező) bizarr mese arról, hogyan veri át sorozatosan egy feleség (Barabás Réka) ostoba férjét (Hatházi András). Az oláh pópa szerepében Márkus Barbarossa János villogott, egyébként a színészek játékáról is csak felsőfokon lehet beszélni. Felméri Cecília animációs rendező — látásmódja a filmre is rányomta bélyegét —, láthattuk egy reklámfilmjét s három Örkény-egypercesét is. Mindezek alapján írhatjuk le, a többi csak rajta és körülményein múlik. Itt a körülményeket is kell hangsúlyozni, a költőnek elég egy ceruza és papír (a rettenetes fehér papírlap, idézhetjük Hajnóczy Pétert, amelyre írnia kell), a film csoportjáték, és pénz is kell hozzá. Az erdélyi magyar film legnagyobb problémája éppen ez, de létezik. Vannak játékfilmkísérletek és dokumentumfilmek. (A résztvevők most Ambrus Emese Viva Constanta című dokumentumfilmjét láthatták.) A mai romániai és az erdélyi valóság — finoman fogalmazva — visszásságai és ellentmondásai, bizarrériái valósággal kihívják a dokumentumfilmeseket megörökíteni a román kapitalizmus, Mircea Dinescu szerint török mintára szerveződő, változó arcát…
Ami pedig az írótábort illeti, mint említettük, egy időre Árkosra költözik. ,,Ideális esetben — Király Zoltán ügyvezető elnök szerint (Krónika, augusztus l5—17.) — tíz év múlva, saját tulajdonunkban levő fordítóházunk teraszán fogunk irodalmi táborozni, nagyokat lakmározunk majd, és tolonganak a támogatók a kapunknál..." Addig is, amíg ez az álom megvalósul, az irodalomkritika működésénél is elhanyagolhatatlan s az írótábor puszta létére is érvényes török közmondást kell idéznünk: Ha én is úri ember vagyok, és te is úri ember vagy, ki feji meg a tehenet? No comment!...
