Várható volt, hogy a bőszen nacionalista Porosenko nem távozik úgy elnöki hivatalából, hogy ne írná alá a kifogásolt jogszabályt. Ezt meg is tette szerdán, annak ellenére, hogy a vitatott jogszabály ellen erőteljes kelet-közép-európai tiltakozás kovácsolódott össze, s Magyarország mellett Románia is határozottan kiállt Ukrajnában élő honfitársai mellett. A tiltakozási hullám terebélyesedik, a magyar fél következetes érvelése mellett hallatják hangjukat az ukrajnai románok képviselői is: tollat ragadtak és levelet írtak az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosának. Jól tették, az ukrajnai román kulturális szervezetek vezetői joggal kérik Lamberto Zannier főbiztost, tegyen meg mindent az ukrajnai kisebbségek jogainak védelméért és „az ukrán mint államnyelv működéséről szóló törvény” alkalmazásának leállításáért.

Ritka, amikor az anyanyelv elleni támadás okán közösen próbálja érvényesíteni érdekeit Románia és Magyarország. Az ukrajnai nyelvtörvény amellett, hogy a legvadabb, kommunista diktatúra homogenizálási ideológiáját idézi, ráirányította a figyelmet az országban élő nemzeti kisebbségekre is, s aki fontosnak érzi az anyanyelv korlátlan használatához kapcsolódó jogokat, láthatja, hogy mintegy négyszázezer román és kb. százötvenezer magyar sorsával nem lehet, nem lenne szabad játszadozni. Pedig pontosan ez történik, miközben az ukrán államhatalom e jogszabállyal valójában az országban élő, az előbb említett kisebbségeknél jóval népesebb oroszokat célozta meg. Az már csak hab a tortán, hogy Porosenko és hű csatlósai több legyet is ütnek egy csapásra, mert miközben félreérthetetlenül jelzik oroszellenességüket, más nemzeti kisebbségeket is padlóra küldenek.

Mit lehet tenni, mekkora az esélye annak, hogy a Porosenkót követő Zelenszkij változtat e dohos, barbár jogszabályon, illetve a kisebbségellenes szemléleten? Ezt egyelőre az óvatos bizakodás hangján csupán találgatni lehet. Az viszont borítékolható, hogy ebben a kérdéskörben az érintett országokon kívül nyugati nagyhatalmak támogatására nem igazán lehet számítani. Számukra ugyanis fontosabb, hogy Ukrajna ütközőzóna a NATO-tagállamai és Oroszország között, mint az, hogy Kijev civilizáltan viselkedik-e vagy sem az országban élő nemzeti kisebbségekkel. Paradox módon az ukrán nyelvtörvény elleni fellépésben Kelet-Közép-Európának elkötelezettebb szövetségese lehetne Oroszország, mint a nyugatiak.

Valójában e szomorú fejleménysorból leginkább az derül ki, ismételten, hogy nemzetiségi kérdések tekintetében a kisebb államok, illetve az ott élő nemzeti kisebbségek leginkább magukra számíthatnak, mert a világ és Európa nem igazán bíbelődik ilyen apróságokkal.