Szakemberek által irányított beszélgetésekben, illetve szakirányú csoportokban nagyon gyakran hallható, hogy sokan elismerték: van valami, ami segített a további küzdelmekben. Van, aki nem nevezi nevén, vagy más egyébbel próbálja helyettesíteni, van, aki egyenesen Istenről beszél. De mi van akkor, ha valaki nem hajlandó Istenben hinni, vagy nem képes rá? Vagy mi van akkor, ha hisz Isten létében, abban azonban már nem bízik, hogy ő is egy csodának lehetne a része? „Volt időszak, amikor semmiben és senkiben sem hittem, pedig vallásos embernek tartottam magam. Később rájöttem, hogy valójában nincs hitem.”

Nagyon gyakran látni embereket, akik kételkednek a szabadulás hitében, de ugyanakkor azt is tapasztalni, hogy nem értik, mások élete miképp tudott gyökerestül megváltozni és miért kezdtek el Istenről beszélni. Akadnak köztük, akik az évek során közömbösségből, önelégültségből vagy előítéletekből kiindulva távolodnak el a vallástól, annak gyakorlásától, Istentől. Vagy pedig egy másik végletbe esnek, érzelmi túltengésbe merülve, összetévesztve azt az igazi vallásossággal: „Nekem mostanig is volt hitem, de lehet, hogy csak felületes, esetleg látszólagos képmutatás.”

Vannak, akik azt hajtogatják, hogy bár megpróbálták hittel is és hit nélkül is, de sehogyan sem sikerült kimászni züllött élethelyzetükből. Van, aki beismeri, hogy Isten léte bizonyítható, de legtöbbjük kételkedik ebben a tekintetben is, és akad bőven, aki Isten nemlétét gondolja bizonyíthatónak. Ilyen és hasonló helyzetekben segítőként elég nehéz a dolgunk. A hitet nem lehet senkire ráerőszakolni vagy Isten létét elfogadtatni, csak úgy, egyszerűen.

Egyik legnagyobb gát a kitartó makacsság, a dac és a visszatérő, önmagában csapdát rejtő bűvös mondat is: „Én egyedül is meg tudom oldani”. Viszont nagyon jó azt is hallani, tapasztalni, hogy miként vélekednek az Istennel való kezdetleges kapcsolatról: „Ráébredtem, hogy sok olyan probléma van, amit nem tudok megoldani egyedül, és segítséget kértem a Jóistentől. Az Isten mindig az életemben volt, de gondot jelentett, hogy csak akkor kértem segítséget, amikor bajban voltam. Most mindennap érzem közelségét, támogatását, biztatását. Most már hiszek Isten szabadító kegyelmében.”

Számtalan eset bizonyítja, hogy az ember nem hihet Istenben, ha ugyanakkor kitart saját elképzelése mellett még akkor is, ha többszöri próbálkozásra sem tudott valami érdemlegeset felmutatni. A hit bizalom, nem dac.

Legtöbb szenvedélybeteg a lelki békére vágyik, arra a lelki békére, amelyet ő maga nem tud megteremteni. Erőtlenségében, tehetetlenségében egy nem remélt belső forrásra talál, ami nélkülözhetetlen a mindennapi józanság biztosításához. A spiritualitás és a józanság lényege az, hogy a nap huszonnégy órájában hinni kell Istenben, és ugyanakkor elhinni azt, hogy ennek a mindenható erőnek a jelenléte nélkül ismét a kétségek és mélységek irányába távolodhatunk el. Megadva magunkat megmenekülhetünk. Úgy legyen… Ámen.
 

Kozma Ferenc lelkigondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány ­munkatársa
(telefon: 0757 489 778)